2012. december 4., kedd

Tour of the Himalayas - A végső búcsú

Utolsó pillanatok


Ez a pillanat is eljött, mikor a Tour of the Himalayas versenyről már csak múlt időben beszélek.
A műhelyként is szolgáló folyosó
A fő ebédlő
















Szeptember 28-án reggel még bepakoltuk a maradék apróságokat, majd 10:30-ra megérkeztek értünk kísérőink és  kijelentkeztünk a Marriott hotelből, ami 1 héten keresztül biztosította számunkra a luxus körülmények közti életet, teljes biztonsággal párosítva. Igen, szomorú pillanat volt ez, mikor utoljára néztünk az óriás akváriumra, mikor leadtuk a mágneskártyákat és mikor utoljára köszönhettünk az ajtóban álló személyzetnek. Fura, nem gondoltam, hogy mikor eljön ez a nap, akkor majd nem akarok hazamenni. Pedig így van.
Ha kötél van, minden megoldható :)

Ez alatt a két hét alatt olyan életre szóló élményekkel gazdagodtam, amik arra sarkallnak, hogy amennyiben lehetőség adódik rá, legközelebb is igent mondjak egy ilyen lehetőségre, mint ez az utazás volt. Sajnos az a röpke 13 km, amit tekeréssel tölthettünk, kicsit kevés, de mégis örökre megmarad emlékeimben és legalább elmondhatom, hogy tekertem a Himalájában.
A konténerek mögött az
amerikai nagykövetség

Helyi virágos









                                                  
Az európaiak még tanulhatnak

Érdekes volt, ahogy a biciklik a tetőn kerültek lekötözésre, majd az a zsúfolt forgalom ki a reptérre és az autópályára vezető úton a piac, ami a 2 x 2 sávos útból 1-1 sávot teljesen elfoglalt, és lépésben lehetett haladni az árusok között… Furcsa kultúra ami itt van. A pompa és gazdagság tökéletesen megfér a nyomorúságos szegénységgel.
Helyi személy szállítás
... és a teherszállítás díszes
igáslovai











Hihetetlen kontrasztok országa Pakisztán.
A kontrasztra egy példa
Sztráda piac
Piac másik szemszögből
Kedvem lett volna kiszállni










... egy Pest control-on még túlestünk...

Ismeretséggel minden elérhető, Amar vezetésével pedig mindig biztonságban érzi magát az ember. Mikor megérkeztünk a reptérre és bementünk a váróba, egy kis eligazítást követően előkerültek a még itt maradt bringák is, aztán idegtépő lassúsággal megtörtént a becsekkolás is, és már mehettünk az átvilágításra, ahol a világon semmivel nem foglalkoztak… Sebaj, így legalább hamarabb megvoltunk.
Amar, alias Sylvester Stallone és a magyarok

Útlevél ellenőrzés, pecsételés, majd még egy kis shoppingolás, hogy minél kevesebb helyi valutánk maradjon, és már mentünk is a gép felé. Megint a vicces kis minibusz, ahol Viktor beverte a fejét a tetőbe, aztán valószínűleg a verseny egyik szponzora – aki az Airblue-nál nagyember – közben járására átültettek minket egy helyre, a 9. sorban kaptunk helyet. Egész pontosan, talán 10-15 perces késéssel indultunk és csak repültünk és repültünk…
A kényelem papírjai

Eléggé keményen betartatták a szabályokat a légi kísérők és nem engedték, hogy bármi legyen nálam az ülésben.
Most már tuti, hogy jönnek a biciklik is velünk
Maxi Viktor és Mini Busz

Igaz, a vészkijárat mellett ültem, talán ez lehetett az ok. Sebaj, a hosszú repülési időt el kellett ütni valahogy. Kezdtük az „Amerikából jöttem” klasszikus játékkal, aztán hogy ne nézzenek annyira hülyének minket a mutogatás miatt, átálltunk a rímekkel való szó körbeírásra, ami mondjuk az elmúlt hosszú napokat követően  már eléggé nehezen ment, viszont a fejre helyezett párnák látványa megbotránkoztató volt a gépen jelenlévő emberek között.
A két professzor

Egy kis alvás, aztán ismételt étkezés, aztán már le is szálltunk egy tankolásra Isztambulban… Eszti és Viktor hisztérikusan le akartak szállni a gépről, de nem kaptak rá engedélyt… Folytattuk hamarosan az utat Nagy-Britannia irányába, ahol pakisztáni idő szerinti éjjel 1 órakor le is tette a pilóta a gépet.

Hajnalhasadás
Kiszállás, biciklik elő vadászása, majd egy gyors kézipoggyász pakolást követően, 2 órakor el is értük azt a bizonyos kék folyosót… Siettünk, hogy megfelelő helyet találjunk az éjszakázásra.
Európai földön

Muszáj volt még egyet netezni, aztán az értékek biztonságba helyezését követően alvás. Nagyon kényelmes volt a hullámos széksoron aludni, így pár órát követően már ébredtem is, de rengeteg időm volt még vissza a koppenhágai járat indulásáig, ráadásul Viktoron kívül még mindenki aludt…
Dani alszik, bocsi Roni, Viktor szörfözik

Eszti és a nagy dobozok











Hidd el nekem, hogy jól áll ;)
Helyi idő szerint 8:30-kor búcsút vettem A CSAPATTÓL és Esztit élő szótárként használva elindultunk a csomagfeladás és checkolás irányába. Volt egy kis kalamajka, mivel a check pultnál még alá tudtam nyúlni a csomagomnak, ami így 30 kg-t mutatott, miután rajtam még kb. 6 kg ruha lógott… Viszont a bicikli már extra méretű csomagnak számított, így át kellett vinni egy másik szalaghoz, ahol esélyem sem volt segíteni. Így a 34 kg-os súly kicsit kiverte a biztosítékot a személyzetnél…
Teljes menetfelszerelés

Szerencsémre minden ráfizetés nélkül tovább engedtek, így egy hatalmas, köszönetet mondó öleléssel búcsúztam Esztitől is. Nem volt más dolgom, csak átmenni még pár biztonsági ellenőrzésen és várni, hogy kiírják, melyik kapuhoz kell menni az Easy Jet koppenhágai járatára. Persze nem utolsó sorban ébren kellett tartanom magamat, ami nem volt egyszerű dolog.
Legközelebb ilyennel utazom

10:20 perckor már el is emelkedett a gép velem és a kis Gary-vel a gyomrában, Manchester aszfaltjáról. Megvártam még, hogy elhagyjuk Anglia partvonalát, aztán már csak arra ébredtem, hogy újra gurulunk a kifutón. Ez már Dánia volt… Szakadó eső, igazi Skandináv időjárás…
Bye- bye London, akarom mondani England

Érdekességként csak annyi, hogy Iszlamabadban még 33°C-os hőségben szálltunk fel a gépre, aztán Isztambulban már csak 23 °C volt, Angliában 13°C, Koppenhágában pedig kőkemény 7°C fogadott. Nagyon élveztem…
Vasútállomás a reptér alatt... logikus

Helyi idő szerint dél körül járt, mikor felszálltam a vonatra, elhelyezkedtem a hatalmas csomagjaimmal és au Öresund öblön keresztül ívelő hídon átrobogott vonatom Svédország területére.
Mesés idő fogadott Dániában

16:34-kor történetem keretbe foglaltatott… Ott álltam, ahol szeptember 16-án, 10 óra 20 perckor. A varbergi vasútállomás peronján. Felöltözve, mint egy eszkimó a legnagyobb hóviharban… Közel 30°C-al volt hidegebb, mint mikor elindultam a Közel-keletről.


Picit nehéz volt a visszarázódás, de mindenképpen megért ennyi nehézséget ez az út. Mint már írtam, szívfájdalom, hogy nem teljesülhetett az, amiért mentünk, de még így is megérte egy nagyon jó társasággal eltölteni 2 hetet, ami rengeteg izgalmat, kalandot, szépséget tartogatott számomra.
Újra itthon

Köszönöm szépen a lehetőséget Dósa Esztinek, hogy megbízott bennem és engem hívott, hogy erősítsem a magyar különítményt ezen a nemzetközi versenyen.
Az utolsó közös kép Pakisztánban

Köszönöm a szervezőknek, hogy mindent megtettek a kényelmünk, a biztonságunk érdekében, hogy minden kívánságunkat lesték, hogy mindenben a kedvünkre akartak tenni.
Köszönöm Khurram Khan

Köszönöm főnökömnek, aki a villámcsapásként érkező kijelentésemre - augusztus 30-a környékén - , miszerint 2 hétre távozom szeptember 16-án, bólintott és zöld utat adott.

És persze hatalmas köszönet a varbergi vérellátó azon dolgozóinak, akik 1 nap alatt megcsinálták a vércsoportos papírjaimat.

Külön bekezdés jár azon kedves ismerőseimnek és mindenkinek, akik figyelemmel kísérték a blogomat és velünk együtt, vagy talán értünk aggódtak ezalatt a 2 hét alatt. Köszönöm szépen mindenkinek!