2014. június 20., péntek

A nagy ugrás, avagy Vårgårda XC

Elérkezett hát ez a nap is, amit mint az előzményekben már leírtam, eléggé vegyes érzelmekkel vártam, és bizony csak az utolsó pillanatban döntöttem az indulás mellett. Nem tagadom, hogy a kvänumi teljesítményem akkora pofont adott, hogy a fal adta a másikat... Két dobogós helyezés után a 10. hely több mint rossz, még akkor is, ha az időkülönbség nem is volt nagy. 

Szóval... egy átlagos vasárnapnak indult, a korán kelést leszámítva. Szép idő, napsütés, szokásos verseny előtti feszültséggel.  8-ra jöttek értem, felpakoltuk a biciklit és már indulhattunk is a tetthelyre.
Amikor van idő

9 óra magasságában meg is érkeztünk, és szinte hihetetlen volt, hogy még számomra is melegnek érződött a levegő. Kijelöltem magamnak egy fát, így oda csoportosultak a többiek is a klubból, aztán már mentem is ki megnézni az új  pályát. Valóban, elég nagy volt a változás a tavalyi évhez képest, a megszokott nyomvonal csak részletekben volt felfedezhető, ráadásul sok singeltrack épp az ellenkező irányban volt teljesítendő. Tetszett a pálya, az elején a gyors murvás rész megmaradt, aztán egy kis síkot is sikerült bele csempészni, megfelelő mennyiségű tereptárggyal tűzdelve. Rövid, de annál meredekebb emelkedők követték egymást, aztán kb. 2 km-t követően egy eddigi letörést megszűntettek és  homokos lejtőt építettek belőle, nagy ívű 180°-os kanyarral, amit rögtön két dupla ugrató követett. Első körben kicsit bátortalanul, csak átgurultam a hullámokon, és nem is törődtem velük, hanem mentem tovább a hátralévő pálya szakaszra. Innen egy megszokott résszel folytatódott a nyom, egy kis erdei ösvényt követően jött egy kellemes, széles murvás lejtő, aminek az alján egy visszafordítót abszolválva indulás a csúcs felé, az aszfaltút melletti füves részen, majd innen áttérve egy brutálisan meredek gyökeres dombon. Sajnos kivettek egy technikás lejtmenetet és egy emelkedőt, de így is eléggé fárasztó volt eljutni a sídomb tetejére, amiről szlalomozva lehetett lejönni. Az utolsó kanyart idén már 2 úton is el lehetett kerülni, építettek egy rönk átkelést, vagy pedig maradt a régi nagy ugrás lehetősége. Ezután jött az újdonság, hogy ne legyen egyszerű dolga a népnek, leraktak pár farönköt, amin elsőre persze csak átgurultam, a fékeket teljes erőből markolva. Ha ez a két akadály még nem lenne elég, akkor nem kell aggódni, ideborítottak még egy teherautónyi földet, amiből még egy dupla ugrót toltak össze. Innen már csak egy  nagy száguldás, egy szép letörés, egy meredek, de nem túl hosszú mászás, egy technikás kanyarvétellel megspékelt gyors lejtőzés és az utolsó sík füves rész volt vissza, mielőtt a cél dombra kanyarodhattam.
A startkör csatlakozása a pályához

Volt egy kis időm még a pálya lezárásáig, így az első két dupla ugrót próbálgattam. Csak tempó kellett, akkor mindenen átugrottam. Mikor a picik részére lezárták a pályát, átmentem a tripla akadállyal rendelkező sídombra...
Jenny a nagy ugrón

Ja, és nem utolsó sorban idén beraktak egy 800 méteres startkört is a szervezők, ami aszfalton a sídomb tetejére vitt fel, 12-18% közti meredekséggel, aztán szlalomban le a dombon, és ráfordulni a pályára.
A rönk átkelés, ahol szó szerint, majdnem
elvéreztem

Szóval lényeg, hogy egy kis gyakorlást eszközöltem a nagy ugrón, amit most már egyre többen megugranak (sajnos). Nem is volt vele probléma, megfelelő tempóval kellett csak nekimenni, hogy a landolás minél simább legyen. A probléma ezután jött… Nem mertem mit kezdeni a rönkökkel… Valamit tennem kellett. Mikor mondták, hogy Jenny pasija simán, érintés nélkül, csak kiemeléssel „átlépte”, akkor azt mondtam, hogy nekem is menni fog. Nem is tévedtem olyan sokat…

Az első dupla jég nélkül
Nagy ugró, tempó, kis fék, rönkök előtt az gép eleje felránt, aztán gyorsan emel a hátulja is (40 felett már gyorsan történnek a dolgok)… Eddig nem is volt baj, csak ezután. Nem volt elég a hátsó emelés és a kerék lekoccolta a legmagasabb rönköt… Innen jött a mentés, mivel az F5 nyomogatása itt nem segített. A lábaim és karjaim túl rövidnek bizonyultak, az első kerék már a földön, a féket nem húzhattam túl erősen, hiába közeledett nagyon gyorsan a dupla ugró, így gyorsan kiakasztottam az egyik lábam…  Alhasi táj mélyebben fekvő részét sikerült elég keményen belevernem az ülésbe, és a fenekembe egy keréknyomot rakott a hátsó gumi. Ezt követően mindenki erről az eseményről beszélt, én még egy darabig nem tudtam megszólalni. :D
A második dupla, mikor érdekes pillanatban
kapnak rajta

Az elveszett kalóriák pótlása után hozzá készültem a futamhoz, ami 12:30-kor kezdődött, egy maratoni hosszúságú beszólítás után. 141 fő volt a rajtnál, a 15. sorból indulhattam, igaz kategóriámból az elsők között kerültem sorra, köszönhetően  a bajnokságban mutatott idei teljesítményemnek. Tudtam, hogy egyetlen jó taktika van, megnyomni a start kört, amennyire csak lehet.
Az első kört követően még erővel tele

Miután eldördült a startpisztoly, megkezdődött a helyezkedés, és a meredek első 500 méter bizony sok lehetőséget nyújtott a meglépésre. Sajnos az utolsó métereken beragadtam, így egy srác el tudott menni a kategóriámból, de még vissza volt 20 km. Nagyon nagy volt a tolakodás a szlalomos lefelében, és a rönkökön keresztül kellett lejönni, mert az vezetett vissza a pályára a start körről…
... és még mindig
Szlalomozás...




















A második helyet tartottam szépen, egy kis erőszakkal sikerült előre lépkednem, és mindig egy kis előnyt kiharcolni a többiekkel szemben. Nagyon sűrű volt, a mezőny, de a technikás részeken mindig sikerült valami kis előnyt összeszednem, ami a szélesebb szakaszokon elillant, de ilyen a boksz. Öööö, akarom mondani, ilyen a sport. Hamarosan jött az ugró, ahol nem meglepően rengetegen gyűltek össze. Mikor a gyökeres dombra értem, csak a bal oldal volt szabadon, ami közel sem az ideális ív, mivel itt a gyökereken kellett megtalálni az egyensúlyt, viszont szépen lehetett előzni a lassabbakat. A nagy ugrót senki nem ugrotta meg előttem, főleg nem a kategóriámból. Szépen tartottam a 2. helyet, és a második körben szinte légüres térben tekerhettem, nem történt semmi, azon kívül, hogy a meleg és a túl erősre kevert XX-Force miatt összeragadt a szám, így muszáj voltam intézkedni és rendelni frissítést a következő körre. Most végre nem gátolt senki a rövidke kis falon, így nem kellett lelépnem, és ezt a kört is megúsztam a második helyen.

Becsapós, felfelé is megy a lefelé :D
Legalább az új Brighthelmet rendesen látszik




















A verseny felén túl voltam ezennel, de ahogy a harmadik kört megkezdtem, mintha elszállt volna az erőm és hiába nyomtam a pedált, nem haladtam előre. Ennek meg is lett az eredménye, rögtön a kör elején elvesztettem egy pozíciót. Képtelen voltam tartani a tempót, hamar kicsúszott a srác a látómezőmből. Sajnos a frissítés után sem tértem magamhoz teljesen és még a szlalom pálya előtt visszaestem a 4. helyre. Ez az előzés kicsit felébresztett, és felszívtam magam, a falnál ott voltam a hátsó kerekén. Ő futott, én maradtam a nyeregben, és próbáltam ellenállni a tejsav felszabadulásának. 
A nap legviccesebb képe a Hulk kép :)

Sajnos a további emelkedő nem segített közelebb kerülni, és ugyan én ugrottam, ő nem, mégsem csökkent a távolság 20 méter alá. Aztán 30….40… 50 méter lett, és az utolsó kört megkezdve azt éreztem, mintha dupla defekttel „haladnék” előre. Az utolsó körre sikerült valahonnan egy kis energiát merítenem, így  nem értek utol többen, és bizony a közönség hangos kiáltásai mindig egy kis erőt adtak. Ha meg kiabálnak, akkor ugye nem lehet lassítani. Mikor a pálya legmagasabb részére értem, és elkezdtem lecsorogni a sí dombon, 2 kanyarral lejjebb megláttam egy narancssárga felsős emberkét. Én ugrottam, ő nem, így minden addiginál gyorsabban próbáltam túl jutni a rönkökön, majd a dupla ugrón, amin néhány méterrel hosszabbat is pattantam, aztán a kis kanyargós magaslaton is villám tempóban száguldottam keresztül, és a következő meredeken megláttam, hogy bizony, aki a rajtnál annyira elment, ő van előttem. Mire ezen a 100 méteres szakaszon felértem, máris utolértem, és egy határozott „Jobbról jövök” kiáltással el is mentem mellette. Innentől nyúlcipő, hogy véletlenül se támadjon hátba. Nem is tette, így a végén egy nagyon értékes 3. hellyel lettem gazdagabb. 
A nagy ugróról nézve, a máik két akadály

Iszonyatosan elfáradtam, minden porcikám tele volt tejsavval, fájt mindenem, de megérte.

Minden rajtnál 100 környéki induló volt
Ezzel újra az én nevem került az összetett eredménylista élére.  








A picik mindig okoznak izgalmakat

Ez a verseny C2-es UCI minősítést kapott, így az elit mezőnyben sokan ott voltak, akiket nagyon ritkán látni itthon versenyezni. Mivel az UCI szabályokhoz kellett igazodni, így a távolságokat is az elit mezőnyhöz igazították, ezért lett nekünk közel 22 km, a teljesítendő út. 1:11:08 alatt értem végig, 557 méter szintet kellett megmászni, amit 185-ös átlag és 193-as max pulzussal teljesítettem.  Nagy élmény volt látni a nagyokat, és bizony egy álmom vált valóra azzal, hogy személyesen is találkozhattam Jenny Rissveds-el.
A nap számokban

Hosszú nap volt, de várom a következő versenyt, és bízom benne, hogy az edzések jó irányba terelik a teljesítményemet.
A klub két legeredményesebb versenyzője :)

Első alkalommal a dobogón Vőrgőrda-ban