Elérkezett hát ez
a nap is, amit mint az előzményekben már leírtam, eléggé vegyes érzelmekkel
vártam, és bizony csak az utolsó pillanatban döntöttem az indulás mellett. Nem
tagadom, hogy a kvänumi teljesítményem akkora pofont adott, hogy a fal adta a
másikat... Két dobogós helyezés után a 10. hely több mint rossz, még akkor is,
ha az időkülönbség nem is volt nagy.
Szóval... egy
átlagos vasárnapnak indult, a korán kelést leszámítva. Szép idő, napsütés,
szokásos verseny előtti feszültséggel. 8-ra jöttek értem, felpakoltuk a biciklit és
már indulhattunk is a tetthelyre.
9 óra
magasságában meg is érkeztünk, és szinte hihetetlen volt, hogy még számomra is
melegnek érződött a levegő. Kijelöltem magamnak egy fát, így oda csoportosultak
a többiek is a klubból, aztán már mentem is ki megnézni az új pályát. Valóban, elég nagy volt a változás a
tavalyi évhez képest, a megszokott nyomvonal csak részletekben volt
felfedezhető, ráadásul sok singeltrack épp az ellenkező irányban volt
teljesítendő. Tetszett a pálya, az elején a gyors murvás rész megmaradt, aztán
egy kis síkot is sikerült bele csempészni, megfelelő mennyiségű tereptárggyal
tűzdelve. Rövid, de annál meredekebb emelkedők követték egymást, aztán kb. 2
km-t követően egy eddigi letörést megszűntettek és homokos lejtőt építettek belőle, nagy ívű
180°-os kanyarral, amit rögtön két dupla ugrató követett. Első körben kicsit
bátortalanul, csak átgurultam a hullámokon, és nem is törődtem velük, hanem
mentem tovább a hátralévő pálya szakaszra. Innen egy megszokott résszel
folytatódott a nyom, egy kis erdei ösvényt követően jött egy kellemes, széles
murvás lejtő, aminek az alján egy visszafordítót abszolválva indulás a csúcs
felé, az aszfaltút melletti füves részen, majd innen áttérve egy brutálisan
meredek gyökeres dombon. Sajnos kivettek egy technikás lejtmenetet és egy
emelkedőt, de így is eléggé fárasztó volt eljutni a sídomb tetejére, amiről
szlalomozva lehetett lejönni. Az utolsó kanyart idén már 2 úton is el lehetett
kerülni, építettek egy rönk átkelést, vagy pedig maradt a régi nagy ugrás
lehetősége. Ezután jött az újdonság, hogy ne legyen egyszerű dolga a népnek,
leraktak pár farönköt, amin elsőre persze csak átgurultam, a fékeket teljes
erőből markolva. Ha ez a két akadály még nem lenne elég, akkor nem kell
aggódni, ideborítottak még egy teherautónyi földet, amiből még egy dupla ugrót
toltak össze. Innen már csak egy nagy száguldás,
egy szép letörés, egy meredek, de nem túl hosszú mászás, egy technikás
kanyarvétellel megspékelt gyors lejtőzés és az utolsó sík füves rész volt
vissza, mielőtt a cél dombra kanyarodhattam.
Volt egy kis időm
még a pálya lezárásáig, így az első két dupla ugrót próbálgattam. Csak tempó
kellett, akkor mindenen átugrottam. Mikor a picik részére lezárták a pályát,
átmentem a tripla akadállyal rendelkező sídombra...
Ja, és nem utolsó
sorban idén beraktak egy 800 méteres startkört is a szervezők, ami aszfalton a
sídomb tetejére vitt fel, 12-18% közti meredekséggel, aztán szlalomban le a
dombon, és ráfordulni a pályára.
Szóval lényeg, hogy egy kis gyakorlást eszközöltem a nagy
ugrón, amit most már egyre többen megugranak (sajnos). Nem is volt vele
probléma, megfelelő tempóval kellett csak nekimenni, hogy a landolás minél
simább legyen. A probléma ezután jött… Nem mertem mit kezdeni a rönkökkel…
Valamit tennem kellett. Mikor mondták, hogy Jenny pasija simán, érintés nélkül,
csak kiemeléssel „átlépte”, akkor azt mondtam, hogy nekem is menni fog. Nem is
tévedtem olyan sokat…
Az első dupla jég nélkül |
Az elveszett kalóriák pótlása után hozzá készültem a
futamhoz, ami 12:30-kor kezdődött, egy maratoni hosszúságú beszólítás után. 141
fő volt a rajtnál, a 15. sorból indulhattam, igaz kategóriámból az elsők között
kerültem sorra, köszönhetően a
bajnokságban mutatott idei teljesítményemnek. Tudtam, hogy egyetlen jó taktika
van, megnyomni a start kört, amennyire csak lehet.
Miután eldördült a startpisztoly, megkezdődött a
helyezkedés, és a meredek első 500 méter bizony sok lehetőséget nyújtott a
meglépésre. Sajnos az utolsó métereken beragadtam, így egy srác el tudott menni
a kategóriámból, de még vissza volt 20 km. Nagyon nagy volt a tolakodás a
szlalomos lefelében, és a rönkökön keresztül kellett lejönni, mert az vezetett
vissza a pályára a start körről…
A második helyet tartottam szépen, egy kis erőszakkal sikerült előre lépkednem, és mindig egy kis előnyt kiharcolni a többiekkel szemben. Nagyon sűrű volt, a mezőny, de a technikás részeken mindig sikerült valami kis előnyt összeszednem, ami a szélesebb szakaszokon elillant, de ilyen a boksz. Öööö, akarom mondani, ilyen a sport. Hamarosan jött az ugró, ahol nem meglepően rengetegen gyűltek össze. Mikor a gyökeres dombra értem, csak a bal oldal volt szabadon, ami közel sem az ideális ív, mivel itt a gyökereken kellett megtalálni az egyensúlyt, viszont szépen lehetett előzni a lassabbakat. A nagy ugrót senki nem ugrotta meg előttem, főleg nem a kategóriámból. Szépen tartottam a 2. helyet, és a második körben szinte légüres térben tekerhettem, nem történt semmi, azon kívül, hogy a meleg és a túl erősre kevert XX-Force miatt összeragadt a szám, így muszáj voltam intézkedni és rendelni frissítést a következő körre. Most végre nem gátolt senki a rövidke kis falon, így nem kellett lelépnem, és ezt a kört is megúsztam a második helyen.
Becsapós, felfelé is megy a lefelé :D |
Legalább az új Brighthelmet rendesen látszik |
A verseny felén túl voltam ezennel, de ahogy a harmadik kört megkezdtem, mintha elszállt volna az erőm és hiába nyomtam a pedált, nem haladtam előre. Ennek meg is lett az eredménye, rögtön a kör elején elvesztettem egy pozíciót. Képtelen voltam tartani a tempót, hamar kicsúszott a srác a látómezőmből. Sajnos a frissítés után sem tértem magamhoz teljesen és még a szlalom pálya előtt visszaestem a 4. helyre. Ez az előzés kicsit felébresztett, és felszívtam magam, a falnál ott voltam a hátsó kerekén. Ő futott, én maradtam a nyeregben, és próbáltam ellenállni a tejsav felszabadulásának.
Sajnos a további emelkedő nem segített közelebb kerülni, és
ugyan én ugrottam, ő nem, mégsem csökkent a távolság 20 méter alá. Aztán
30….40… 50 méter lett, és az utolsó kört megkezdve azt éreztem, mintha dupla
defekttel „haladnék” előre. Az utolsó körre sikerült valahonnan egy kis
energiát merítenem, így nem értek utol
többen, és bizony a közönség hangos kiáltásai mindig egy kis erőt adtak. Ha meg
kiabálnak, akkor ugye nem lehet lassítani. Mikor a pálya legmagasabb részére
értem, és elkezdtem lecsorogni a sí dombon, 2 kanyarral lejjebb megláttam egy
narancssárga felsős emberkét. Én ugrottam, ő nem, így minden addiginál
gyorsabban próbáltam túl jutni a rönkökön, majd a dupla ugrón, amin néhány
méterrel hosszabbat is pattantam, aztán a kis kanyargós magaslaton is villám
tempóban száguldottam keresztül, és a következő meredeken megláttam, hogy
bizony, aki a rajtnál annyira elment, ő van előttem. Mire ezen a 100 méteres
szakaszon felértem, máris utolértem, és egy határozott „Jobbról jövök”
kiáltással el is mentem mellette. Innentől nyúlcipő, hogy véletlenül se
támadjon hátba. Nem is tette, így a végén egy nagyon értékes 3. hellyel lettem
gazdagabb.
Iszonyatosan elfáradtam, minden porcikám tele volt tejsavval, fájt
mindenem, de megérte.
Minden rajtnál 100 környéki induló volt |
Ez a verseny C2-es UCI minősítést kapott, így az elit
mezőnyben sokan ott voltak, akiket nagyon ritkán látni itthon versenyezni.
Mivel az UCI szabályokhoz kellett igazodni, így a távolságokat is az elit
mezőnyhöz igazították, ezért lett nekünk közel 22 km, a teljesítendő út. 1:11:08
alatt értem végig, 557 méter szintet kellett megmászni, amit 185-ös átlag és
193-as max pulzussal teljesítettem. Nagy
élmény volt látni a nagyokat, és bizony egy álmom vált valóra azzal, hogy
személyesen is találkozhattam Jenny Rissveds-el.