![]() |
Útközben, még vidáman |
Próbálom pótolni az elmaradásomat, tudom hogy ezer éve
jelentkeztem utoljára, de az élet nem állt meg, sőt, annyira pörög, hogy azt
sem tudom hol a fejem… Bízom benne hogy nem felejtetted még el hogy létezem.
Szóval történt egy május végi napon, azaz pontosan 28-án,
hogy rám szóltak a klubból, nincs-e kedvem kipróbálni a lejtőzős szakágat egy
nyílt napon. Mivel még mindig nem érkezett meg a fékem az autóhoz, így nem volt
semmi teendőm, igent mondtam a meghívásnak. Furcsa lehet, de igen, egy
csütörtök volt az, amiről beszélünk, Krisztus mennybemenetele ünnep itt, így
reggel meg is indultunk a környék legmagasabb „hegye” felé, ami tőlünk kb 120
km-re délre található.
Vallåsen Bike Park látott vendégül, ahol összesen 11, különböző
nehézségű pálya található. Mivel életemben soha nem próbáltam, így biztonság
kedvéért vittem magammal az XC gépet is, hátha jót fogok edzeni, és mint pár
évvel ezelőtt, megint versenyezhetek a felvonó ellen…
Nem így történt, ugyanis kerékpár és felszerelés bérlésére
is van lehetőség. Ki is nevettek, mikor mutattam a védő öltözetemet… Valahogy
a sisakom nem győzte meg őket… Fel is öltöttem a teljes harci díszt, miután „rám”
állították a Lapierre Froggy-t. A könnyű kis karbon össztelós után egy igazi
monstrum volt az elöl 200, hátul pedig 180 mm-t mozgó gépezet. Kívánságom
szerint megkaptam a Crank Brothers platform pedált és már mentem is öltözni… A
régi crossos időkre emlékeztetett a felszerelés. Iszonyatosan meleg volt benne,
pedig az elején még féltem, hogy fázni fogok.
Megküzdöttem a lifttel is, mert ugye ez is új volt, így a
végső, meredek szakaszon valahogy ki is akadt a kampó, én pedig tolhattam a 25%-os emelkedőn, teljes
harci díszben, a 20 kg-hoz közelítő gépet. Szerencsére tapasztalt srácokkal
mentem, így megmutatták hogy mit, merre és hogyan. Igazuk volt, ezt is csak
tekerni kell. Könnyű pályát kértem, azt mondták, hogy meghalni egyiken sem
lehet, így egy közepes nyomra tértünk rá elsőnek. Mellőztem a nagy ugrásokat,
próbáltam ráérezni a technikára és összeszokni a napi társammal. Csúcs volt,
ahogy mindent kimozgott, nagyon élveztem. Körről-körre egyre jobban ment,
élveztem a játékot. Ahogy leértem, már álltam is be a sorba a lifthez. Aztán a
6-8. körben rátértünk a 6-os pályára, ami a végzetemet jelentette…
Ez is közép kategóriás nyom volt, elég rázós erdei
szakasszal a felső részen, aztán egyre nagyobb ugratókkal, amiket szép íven
követtem le, élveztem a repülést. A baj talán az lehetett, hogy a srác aki előttem
ment, egy kiöregedett svéd elitben korábban jó eredménnyel szereplő emberke volt,
és hát a zöldfülű simán tudja azt, amit az öreg róka… Hát persze. Visszatérve a
lejtőre. Gyors kanyarok után jött két dupla ugró, azaz összesen 4 púp, amit
fentről nem igazán ítéltem veszélyesnek, és előttem hiába ugrották két részben,
gondoltam hogy a nagyobb sebességem miatt nekimehetek fékezés nélkül. Helyette
ész nélkül lett, és mondhatom, hogy nem túl kellemes érzés, mikor a levegőben
jössz rá, hogy ez bizony rövid lesz. Nem volt mit tenni, csak bízni a
legjobbakban. Nagyon gyorsan történt minden. Nem is csoda, 60 km/óra körüli
tempóban érkeztem. Mikor leértem, a
harmadik pukli után landolt az első kerék, a nem megszokott szélességű kormány
pedig egy 80 cm-s fatörzsben akadt el. Sok dolgot nem tudtam tenni. Balra rántott
a fa, az utolsó pukli pedig blokkolta a kereket, én átrepültem a kormányon, és
egy gyönyörű szaltót követően kiterültem mint egy béka, azonban nem élvezhettem
sokáig a szabadságot, ugyanis pár pillanattal később Froggy landolt a hátamon,
majd hamar tovább bucskázott… Itt értettem meg igazán, miért is kellett magamra
vennem a páncélt.
Persze hamar talpra álltam, bár nem igazán tudtam hogy merre
van az előre, de visszaültem a biciklire, és akkor lepődtem meg, mikor nem
tudtam megfogni a kormányt. Szép lassan
leereszkedtem az utolsó métereken, és gurultam a teraszhoz, hogy magamhoz
térjek… Fájt leszállni, fájt lépni, fájt élni… Volt már néhány esésem, de ez
azt hiszem hogy a legfájdalmasabbak közé tartozik. A bal combom teljes
felületén kőkemény volt, fájt a fejem, az oldalam, a hátam és a jobb kezem.
Igen, a hülyeség ragályos, és akinek nincsenek fájdalmai,
azok persze rohadt könnyen beszéltek, hogy menjünk már a következő körre, ha
már eljöttünk. Nem is kellett sokáig győzködni, igaz, hogy nem tudtam berakni a
lábamat, mert erő az nem volt benne. Innen még 12-13 kört mentem, minden pályát
végig próbáltam, félholt állapotban sikerült rámenni a fekete pályára, és
sikerült megugrani a 4 méteres platót is. Ha van tempó, akkor van szép íven
elkövetett ugrás. A fájdalom és mozgás korlátozottság ellenére hatalmas élmény
volt…Közel 30 km-t mentem, és 1760 métert jöttem lefelé. :)
A nap végére egész jól ráéreztem a dolog nyitjára, és arra
is, hogy ez a sport nem a félelemről és nyafogásról szól. Le a kalappal azok
előtt, akik minden esés ellenére újra és újra pedálra állnak, hogy megküzdjenek
a lejtővel. Hazafele volt bajom rendesen, de semmi eddig hatásosnak bizonyult
csoda krém nem segített. Mire haza értünk, úgy kellett hogy kiszedjenek az
autóból. Estére már a jég sem segített.
Kórházba persze nem mentem, de minden hozzáértő véleményét
kikértem. Nem tört semmim, a csuklóm 1 teljes hónapig használhatatlan volt, fél
centire korlátozódott a mozgástere. A bal combomban egy 25 centi hosszban
elterülő ödéma keletkezett, ami bő 3 hét alatt húzódott le, közben pedig a
szivárvány majd’ minden színében pompázott. Kemény küzdelem volt, de azóta
sikerült kigyógyulni belőle.
Szenvedtem a fájdalommal versenyen és a mindennapokban is,
de ezt majd a következő történet meséli el.