Bockstensturen 2018 - avagy maratoni kihívás

Hosszú tervezgetést követően végre eljutottam ismét egy maratonig.
Nem pont úgy alakultak a dolgok mint azt reméltem, a terv a teljes, 100 km-es távról szólt, de miután kétszer is kint voltam egy közepes szintű edzésmennyiség mellett a 100-as körön, járni nem tudtam, a térdem nem bírta a terhelést, így rá kellett jönnöm hogy ez a fizikum már nem az, mint néhány éve volt. Semmi baj, tökéletes alternatívaként ott volt a 75 km-es táv, ami csak annyiban különbözik, hogy a legnagyobb dombokat nem kell megmászni, mint a nagyoknak.
Linn is elismerte hogy túl nagy falat lenne a 100 ennyi rutinhoz...

Sok év után újra...

2 hétre való cucc megvan

Természetesen túl egyszerű lett volna, ha ezzel minden lezárul, de sikerült még egy kellemes megfázást és gyenge lázat összehozni a verseny előtti utolsó hétre, amivel az edzések elmaradtak a hajrában. A legnagyobb változás viszont nem nálam, hanem Linn esetében következett be, mivel szegényem állapota nem sokat javult, ezért az utolsó pillanatban el kellett eresztenie a célját, ezzel viszont az én feladatom lett "após pajti" támogatása.








Az izgalomtól nem tudtam az ágyban maradni ezen a fontos reggelen. 9 előtt megérkezett Linn, aki teljesen bedugult orral, köhögve lépett a lakásba.
Bruno már átöltözve érkezett, megcsináltam a sportitalt, feltöltöttem a camelbag-et és felraktam a rajtszámot a hátamra. Kicsit kiestem a gyakorlatból, de ennek ellenére egész gyorsan végeztem. Felraktuk az első rajtszámokat is és indultunk le a rajthoz.

Ide kell majd visszaérni...

A klub által üzemeltetett büfé

Irány a rajt!

Utazótársam barátkozik a célterülettel :)

Utolsó információgyűjtés a pályáról

Körülnéztünk kicsit a versenyközpontban, aztán elindultunk a karámokhoz. Elég késő volt már, de pár kép még belefért. 10:45-kor megpróbáltunk beállni a 6-os karámba, de teljesen tele volt. Bruno próbált arrébb helyezkedni, de ott már a közép és lassú tempójú amatőrök sorakoztak, így nem engedtem arra. Pár perccel 11 előtt elkezdtük levenni a hosszú ruhákat, odaadtam Linn-nek, aztán lekentem még egyszer a láncokat, addigra a verseny kategória elrajtolt, nekünk is csak pár perc volt vissza, magnézium és x-oxygen után 140-es pulzussal vártam a rajtot. Tudtam hogy nincs tétje, de mégis feszült voltam.

"Álljatok már be rendesen fiúk!"

Erőtől duzzadva az utolsó kép :D

11:07-kor megindult az amatőr kategória is, mi ugyan az első karámban álltunk, de sajna leghátul, így kb 200-300 bringás lehetett előttünk, így igen lassan hagyhattuk csak el a bekerített részt. A strand sétányon indultunk dél felé, mindkét oldalon rengeteg ember állt, az eső pedig elkezdett szitálni.

Csak előre, be a közepébe...

A horgonynál fordultunk a város felé, Bruno végre felzárkózott és szépen lépegettünk előre, kellemes 29-30 közti tempóban. Ahogy kiértünk a régi vasútvonalhoz, sikerült elég sok embert magunk mögé utasítani, így nem volt akkora forgalom előttünk. Kisebb tócsák voltak, de nem volt vészes, itt azért érezhetően lassult a tempónk, mire kiértünk az első szakaszról, 29.5, a második után pedig 29.2-re csökkent az átlagunk. Mikor megérkeztünk az első kisebb dombhoz, kicsit vissza kellett vennünk a ritmusból. Mikor a középtáv elbúcsúzott, mi balra fordultunk és hamarosan az első igazi emelkedőre értünk. Bruno meglepően jól tartotta a tempót. Åkulla-ig még 2 nagy mászás volt, az utolsónál egy kellemes, technikás lejtőzés után fordultunk a turistaösvényre, ami a nagy parkolóba vezetett, ahonnan egy szánkózódomb választott el minket az első depótól.
Itt a megszokott izó, banán és gifflar (mini fahéjas csiga) után már robogtam is tovább, de észrevettem hogy útitársam megállt tízóraizni. Én is megálltam és akkor már tele tömtem magamat.

A sok kis bringás hangya

A végeláthatatlanul kígyózó sor

Hipp-hopp, megjelent HG...

... majd Bruno is

Innen következett az igazi MTB... Ez a tempónkon is meglátszott, sokat kellett várnom és nem feltétlen csak az emelkedők jelentettek problémát, hanem a technikás részek is. Én lubickoltam, mint hal a vízben, de most voltam először részese annak, hogy itt hátul mennyire nem tudnak az emberek biciklizni. Volt egy sáros emelkedő, ahol nagyon élveztem a dagonyát, de mikor megállt a sor, a mély keréknyomban folytattam az utat, ahol kb 25 cm mély víz állt. Olyan arccal robogtam végig a “várárokban”, mint amilyet egy gyerek vág karácsonykor. Hiába előztem meg kb 20 embert, nem mehettem el, meg kellett várnom hogy Bruno is odaérjen. Mint kiderült, neki sikerült bele esnie az árokba, így olyan sáros lett hogy alig lehetett megismerni. Åkulla 2-ig elég lassan jutottunk el, nekem nagy élményt jelentett ez a rész, de azt hiszem hogy ezzel egyedül voltam a mezőny ezen felében. Mikor a depóhoz értünk, már több mint 2 órája voltunk úton, itt viszont megint megálltunk pihenni, szemüveget törölni és enni. Tisztára, mintha pickniken lettünk volna 1700 társunkkal...

200 méterrel a cél előtt

Kiszolgáltuk magunkat, de az esőre nem lett volna túl nagy szükségünk. Innen egy rövid murvás rész után a következő erdőig aszfalton gurulhattunk, de tempót nem igazán tudtunk menni, viszont jókat beszélgettem a többiekkel. Egy mesés kilátást ígérő szakasz után a 75 km-es pálya leghosszabb emelkedőjéhez értünk, amit egész jó tempóban abszolváltunk. Innen mi jobbra, a leghosszabb táv pedig balra távozott egy lejtőzést követően. Egy összekötő szakasz és egy depó kihagyása után már megéreztük a szembe szelet, ami azt jelentette hogy hazafelé tartunk. Kezdett laposabb lenni a táj, de a mezőny ezen része minden méter szintet Mt. Everestnek élt meg. Kellemes erdei ösvények tarkították az utunkat a korábbi aszfaltos hazafelével ellentétben. Közel 1 órája hagytuk el a második itatót, mikor megérkeztünk a harmadik állomáshoz, ahol egy pár üzenet elküldésére is volt lehetőségem, míg Bruno próbált egy kis energiát lapátolni magába. Jó sokat időztünk itt, viszont könnyű, szembeszeles részek jöttek ezután egészen amíg át nem hajtottunk az autópálya fölött, ezzel megérkezve a helyes oldalra, kb 12-14 km-re a céltól. Mivel nem volt dagonya, ezért ki lett véve még egy közúti szakasz a pályából és egy learatott búzaföldön kellett átkelni, ami azért szívta az erőt az emberből. 10 km volt vissza mikor megérkeztünk a klub XC pályájára, amin ismét meg akartam nyomni a tempót, de mikor hátranéztem, láttam hogy jobb ha nem teszem. Benézett egy görcs após pajtinak, de volt nálam magnézium így hamar megoldódott a dolog.

Megcsináltuk!!!

Mikor begurultunk az utolsó depóba, ismét falatozás következett, aztán szóltam hogy most már jó lenne célba érni. Az utolsó 7 km vette kezdetét, ekkor már 4 órája voltunk úton. Még egy kevés kanyargás az XC pályán, majd egy könnyed városi gurulás után Hästhaga tetején megláttuk a tengert. A friss illatot érezve már tudtuk hogy 2 km múlva átszakítjuk a célszalagot. Egy kis versenyszellem azért maradt még bennünk, 3 emberkét megelőztünk az utolsó métereken. A vár melletti szakasz után várárkon való átkelést követően a célegyenesre fordultunk. Nem voltam csalódott az időmmel, mert tudtam hogy ennél többet nem tudtam volna kihozni após pajtiból, bennem azért még lett volna több is, de beáldoztam ezt a versenyt, hogy beavassam a világomba Brunot. Megkaptuk az emlékérmeket, majd bezabáltam dinnyéből, aztán jöttek a beszélgetések minden ismerőssel.

Büszkén a célban :)

Erre vártam a rajt óta <3

Be kell vallanom hogy jól estek a gratulációk és hiányzott ez a környezet. Nem is tudom hogy bírtam ennyi évet enélkül. Masszázs után elmentünk az “ebédünkért”, szintén egy jót beszélgettünk és kitárgyaltuk a történteket. Linn nagyon mérges volt magára hogy elszalasztotta a célba érkezésünket és csalódott volt hogy nem tudott meggyógyulni a verseny napjára. Majd jövőre lesz lehetősége bizonyítani. Szerencsénk volt az idővel ma, ennyi kis eső nem okozott problémát.

75 km kipipálva

Egy kis büszkeség azért belé is szorult ;)

A számok egy nyugodt versenyt tükröznek, viszont csodálatos élményekkel gazdagodtam, teljesen más szemmel láttam a pályát, mint eddig bármikor.
Az aktív, mozgásban lévő időm 3:59:11 volt, a bruttó időm pedig 4:25:40.
A megtett táv 77 km, ami alatt 970 méter szintet teljesítettem, 19,3 km/óra átlagtempó mellé 50,7 km/óra max sebesség társult. 161-es átlag és 181-es max pulzussal teljesítettem  a napi bringázást.

Jól megérdemelt gyömöszölés

Nem mi lettünk az utolsók :D

Beszámoló minden téren

I am back

Förlåt mina kära vänner!

Jag vet att jag lovade att uppdatera Er om min cykelkarriär under de senaste åren, men det blev inte mycket av en karriär. Jag tävlade under 2013 och 2014, men tappade suget och bestämde mig för att ta en paus. Den blev längre än planerat och jag hittade andra grejer i livet. Cyklingen var det sista jag tänkte på. Men förra året kom tankarna tillbaka och en comeback börade planeras. Detta tack vare att Linn sa att hon ville se mig tävla. Hon fick mig med ut på träningar för att hon också ville testa. Cykelglöden började sakta komma tillbaka. 

Äntligen framme i 2017 och det närmade sig den efterlängtade första starten. Det skulla bli Varbergs MTB Meeting på hemmaplan. Jag var alldeles för nervös men förväntansfull. Under den sista träningen innan tävlingen kände jag att jag började bli kraslig. Jag vägrade inse att jag måste avtså min come back tävling men fick tillslut tar det svåra beslutet att stå på fel sida bandet. Jag fick hoppa över 1:a maj Racet i Kvänum med, men började träna inför Vårgårda. 

Planerna hopade sig och det blev för mycket till sista veckan innan tävlingen, men vill inte vänta längre och bestämde att jag skulle köra Vårgårda CK MTB på söndagen. Den stora frågan var vilken billträff jag skulle välja på lördagen? Det blev att åka upp till Borås och därefter sova hos Linns pappa. Planerna för helgen var klar men innan dess skulla jag ladda upp mig med rock konsert. Det legendariska bandet KISS kom till Göteborg för att träffa den inte mindre legendariska MIG. ;) Det var en kväll att minnas.

Lördagen började tidigt med en träff med Corvette klubben upp i Göteborg. Därifrån körde vi vidare till Borås och årets första bilträff i Almenäs som levererade det vanliga skitvädret. Efter en mellanlandning hos Linns pappa körde vi vidare till Vårgårda och provkörde banan. Linn tyckte att jag var väl negativ runt tävlingen. Fattade inte vad hon menade, jag visste redan då att jag skulle komma sist. 

Jag mindes banan hyfsat, men till ingen nytta. De hade byggt om hela banan. Startrakan var samma, men redan varvetsförsta del var omdratt. Det blev mycket roligare men tuffare också. Massor av klippor, skarpa kurvor och branta backar. En perfekt blandning av allt som är svårt. Jag blev lite förvånad över de långa, branta klättringar som jag inte kunna träna på hemma. Från banans högsta punkt ledde en väldigt tekniskt men ändå snabbt MTB spår nerför hela slalombacken. Jag hade ett brett leende på läpparna hela vägen tills banan ledde uppför igen. En backe på närmare  28% lutning. Tur att jag valde senior klassen så jag slapp köra uppför hela backen. Det tråkiga var att det stora hoppet var borta i år. Efter jag kört ett helt varv och en startloop insåg jag att jag inte bara kommer bli sist, utan att Linn måste vänta 30 minuter efter siste man på mig. Med inte allt för bra självkänsla åkte vi tillbaka till Borås. Efter en lång och trevlig kväll var jag lite lugnare, somnade jag gott och drömde om tävlingen.

Redan vid frukost pumpade adrenalinet i kroppen. Jag var jätte nervös, men som tur var behövde jag inte åka i väg tidigt. Det regnade i Vårgårda, så vi bestämde oss för att åka dit strax innan mitt lopp. Klockan var 4, när vi landade på parkeringen. Jag bytte om och värmde upp litegrann... 20 minuter innan starten var ropades vi upp. För att jag inte har kört på så länge och inte hade nått resultat från förra året, så fick jag bara starta i 3:e rad. Klockan 17:00 körde 15-16 åringarna iväg och exakt 1 minut senare startade vi. Jag hade tur, jag var helt själv på vänster sidan av spåret, alla andra körde på gräset... Jag blev förvånad över min start, mot startloppen kom jag på en fantastisk 2:a plats. Startloopen började med en asfalterad backe, ända upp till vattentornet. Där blev jag ännu mer förvånad eftersom jag då ledde senior klassen. Jag ville inte vara längst fram och lät någon köra om mig innan ”Down hill” sektionen. Precis innan det nya hoppet ramlade några tjejer från 15-16 klassen precis framför mig och det var ganska svårt att rädda situationen. Men det gick hyffsat bra ändå. Efter hoppet rasade vi i väg till första varvet. När jag hade passerat 2 km, ledde jag igen, men var rädd att jag körde för hårt, så jag lugnade ner mig lite och tappade tyvärr ca. 6 placeringar.

Många hejade på mig runt hela banan och det hjälpte mycket. Det kändes som den ”gamla goda tiden” igen och jag kände pressen att jag måste köra mitt bästa... 2:a varvet gick mycket bättre. Jag kände mig starkare, så jag ökade lite och resultatet blev att jag körde om några från båda klasserna. Kom upp till 5:e plats och långt framför mig såg jag nästa ”omkörnings objekt”. Sista varvet började jag med full fart och försökte hålla tempot hela varvet. Jag visste att om jag kan hålla mig på den placeringen fram till vattentornet, då kan jag sluta på 5:e plats. Min tekniska kunskap fanns fortfarande kvar, så det var inte lätt för de andra att köra om mig nerför...

Det sista varvet var mitt bästa varv! Jag var äntligen avslappnad, tyckte om banan, körde hård, men njöt ändå hela varvet... Linns hejarop var det bästa: ”Du är inte död än, så kör på nu!” Mitt i skidbacken såg jag han som låg på 4:e plats. Tände alla raketer och växlade upp. DH sektionen gick jätte fint, jag trampade på allt vad jag orkade ända till banans lägsta del och spurtade hela målrakan.

Jag blev så glad efter målgången!! Helt otrolig, fantastisk känsla när alla klubbkompisar sprang fram och klappade mig på axeln. Och den finaste känslan var när älskade Linn kom dit och kramade mig… 5:e plats på min första tävling efter 2,5 års paus! Finns inga ord, jag hade absolut inte räknat med det resultatet och absolut inte på den banan.

21 startande i senior klassen, stor del av klassen kom till mål efter mig. Under 53 minuter och 21 sec klarade jag distansen, körde genom mållinje 14 sec bakom den 4:e och 3 minut 1 sec bakom vinnaren. 44,3 km i timmen var min max hastighet och 15,1 i snitt, vilket är inte jätte snabbt. Men med tanken på 444 höjdmeter och min lilla paus är jag väldigt nöjd. Snittpulsen var 181 och max var 188…

Vi ses snart igen.

A nagy visszatérés - Vårgårda CK MTB

Ha be akarom tartani a kronológiai sorrendet, akkor meg kell említenem a verseny előzményeit is. Április 22-én vette kezdetét a 2017-esVästgötacupen elnevezésű sorozat, amiben oly’ sok éven keresztül küzdöttem, kisebb-nagyobb sikerrel.

A legendás banda nyelvnyújtogató tagja perfekt beszél magyarul

Sajnos - ahogy azt már írtam – nem tudtam részt venni a hazai pályán rendezett megmérettetésen egy megfázás/ torokfájás kombó miatt… Kiütött teljesen, így ki kellett hagynom a május 1-i versenyt is, ami miatt annyira nem voltam elkeseredve, mivel nem tartozott a szerencsés helyszíneim közé.

A tombolás elkerülhetetlen...

Na de elég a múltból. Miután végre meggyógyultam, elkezdtem az edzéseket, amiket természetesen nem tudtam ott folytatni ahol kiestem a sorból. Egyre fogyatkozott a hátralevő idő május 14-ig és az erőnlétem közel sem volt versenyképes állapotban.

Corvette Brothers

Az utolsó hét duplán be volt táblázva, minden napra volt valami fontos programom, a hétvégén pedig 4 különböző elfoglaltság közül válogathattam, de már nem tudtam visszafogni magamat és eldöntöttem hogy az év első igazi autóstalálkozója mellé a Vårgårda-ban megrendezendő versenyt favorizálom. Féltem és hülye gondolataim voltak, miszerint utolsó utánitól is kört fogok kapni, de talán érthető hogy 2,5 év kihagyás után az önbizalmam messzire szállt…

Végre a haverokkal

Szerdán egy legendás banda koncertjén vettem részt, ami lehet hogy eléggé felpörgetett és elhitette velem, hogy MEG TUDOM CSINÁLNI! Ha a 60+ korosztályú öregek le tudták nyomni az 1 óra 45 perces koncertjüket, rengeteg nyelv nyújtogatással, akkor nekem sem lehet akadály a 3 kör teljesítése.

Rod-osok is megérkeztek

Ez a látvány kárpótolt az időjárásért

Eljött hát a szombat, amit korán indítottunk, mivel hajnali 9 órára Göteborgban kellett lennünk, hogy találkozzunk a többi Corvette pajtással… A szokásos tavaszi találkozónk kezdődött itt és ugyan hideg volt, meg felhős, de az autók látványa melengette lelkemet, arról nem is beszélve, hogy volt mellettem valaki, akivel imádjuk egymást és aki mindenben támogat és segített visszatalálni az útra… Egy 20 Corvette-ből álló karavánnal élveztük az utat Borås-ig, ahol szokás szerint megint őszi idő fogadott minket. Ettől függetlenül jó volt látni a sok féltett kincset együtt, a hosszú téli félév után.

Talán ők is a versenyre indultak? :)

Családlátogatással köthettük össze ezt a találkozót és Linn apukájánál állítottuk fel a főhadiszállásunkat a versenyig. 45 percnyi autózásra voltunk a pályától, az eső pedig rendíthetetlenül esett. A verseny napjára is ugyanilyen időt jósoltak, ahhoz pedig nem éreztem elég elszántnak magamat, hogy kora reggel elutazzak a pályához, 9:25-ig megtegyek 1-2 edzőkört, aztán üljek az autóban a délután 5 órakor esedékes rajtomig…
Ezért egy gyors ebéd után beültünk az autóba és célba vettük Vårgårda-t. Szerencsénkre elállt az eső, felöltöttem a harci díszt és már indultam is a teljesen átszabott pályára…

A régi szerpentin helyett egy kicsit keményebb lejtő

volt idén

Már az első rész is hosszabb volt, sokkal technikásabb, érdekesebb, csupasz sziklákon való mászások és rengeteg gyökér, sok új ösvény, ami már az edzések után is eléggé ki volt járva… Folyamatos, 20 méter szintkülönbségű hullámvasút jellemezte az első 1,5 km-t. Itt érkeztem meg egy 10-12 púpból álló pump-trackhez, aztán ismét egy elég rázós erdei ösvény, amit egy pár száz méteres pihenőt kínáló murvás lejtő követett, ami után az igazi mászások kezdődtek… 18% körüli meredekségű, elég hosszú mászás következett, ami rengeteg gyökérrel nehezítette a dolgomat, majd egy erdei szakaszon való „lazítás” után a pálya legmagasabb pontjára való kaptatót követően a teljesen átszabott lejtőzés következett…
 

Az a bizonyos sodrós jobbos az ugrató előtt (nem is meredek)

Szó sem róla, sokkal élvezetesebb lett, mint a régi volt, bár a nagy ugrót hiányoltam… Fatörzsekkel épített lejtmenet  végén egy hajtűkanyar azonnal a 28% meredekségű sípályára vezetett… Igen-igen… A 31%-os single-trck lejtőzés után irány fölfelé ismét… A lesiklópálya közepéig kellett vissza kapaszkodni, aztán ismét az erdőben voltam, ahol egy nagyon rázós és a kis 26”-osnak nem igazán kedvező lefelében lehetett részem, egy szűk, sodrós, 20%-os jobbkanyarral lezárva, majd egy lendületes ugrással ismét a sípályára kerültem, ahonnan a kör legmélyebb része felé vettem az irányt és egy vizes árkon átkeléssel a célvonal irányába kezdtem meg a kapaszkodást… A célban Linn várt, elmentem még egy Start-körre, ami pedig a pálya legmagasabb részére vitt fel egy átlagosan 13%-os aszfaltos emelkedőn, majd az átszabott sípályán való ereszkedéssel kapcsolódott az ugrató után a pálya kezdetéhez…

Már nem voltam kommunikatív állapotban

Miután kipróbáltam a kérdéses részeket ismét, összepakoltunk és elindultunk vissza a főhadiszállásra, ahol finom vacsora és kellemes beszélgetés volt a feltöltődés alapja…  Mivel eldöntöttem, hogy nem indulunk korán a helyszínre, így nyugodtan hosszúra nyújthattuk az estét.

Vigyázz....

Kész....

Rajt!!!!

Már reggel érezhető volt az idegesség, ami egy adrenalinnal dúsított naphoz vezetett. Végig csak a verseny járt a fejemben, majd elvetettem azt az ötletemet is, hogy odaérjünk az elit futamra, miután kiderült hogy eső áztatja a pályát… Végül délután 4-re értünk Vårgåda-ba, ahol addigra kisütött a Nap és nagyon kellemes idő volt. Átvettem a 2017-es szezonra, személyre kiosztott rajtszámomat. Idén a 311-es számmal közeledő figurát kell keresnetek, az leszek én. Tőlem szokatlan módon bemelegítettem, bár nem vittem azért túlzásba a dolgot, aztán rajt előtt 20 perccel megkezdődött a beszólítás. Mondhatom hogy az idegesség úrrá lett rajtam… Szerencsémre Linn minden kívánságomat leste és eszembe juttatta hogy innom is kéne, meg ne felejtsem el a „tuning” szereket. A korábbról bevált segédeszközöket most is magammal vittem és nem hagyhattam ki a rajt előtt.

CÉÉÉÉL!!!!!! Vagyis, majd 3 kör múlva...

17:00-kor elrajtoltak a 15-16 éves fiúk és lányok, majd 1 perccel később, a 3. sorból vártam a startpisztoly eldörrenését. Az adrenalin tombolt bennem, a pulzusom a rajt pillanatában 160 fölött volt, már el is felejtettem ezt az érzést… Egész jól sikerült elkapnom a rajtot és szerencsémre a bal szélre húzódtam, ahol számomra felfoghatatlan okból senki más nem volt, így elég hamar sikerült jó pozícióba kerülnöm. Ez volt az egyetlen kijárt nyom, az egyenes többi részét magas fű borította…
 

Startkörön zuhanórepülésben

Sebaj, ez nekem csak jó volt, mikor a start körre fordultunk, a 2. pozícióban tekerhettem, majd mire felértünk a víztoronyhoz, vezettem a kategóriámat. Annyira meglepődtem, hogy csak pislogtam hátra, hátha valaki el akar menni mellettem, de sajnos senki nem vállalkozott erre, egészen addig, amíg be nem gurultunk az erdőbe. A technikás lefelével meggyűlt a baja pár lánynak és mielőtt az ugróhoz értünk, a pálya egyik legviccesebb, kifelé sodrós, 20%-nál meredekebb kanyarja azonnali leugrásra késztetett, hogy a földön fekvő embereket ki tudjam kerülni. Az első kör meg is kezdődött ezzel, nagy meglepetést okozva, mikor 2 km után az első helyen robogtam, egészen a pump-track előtti részig. Nem voltam egészen tisztában az erőnlétemmel és féltem tőle túl keményen kezdek, ezért picit visszacsavartam az alapjáratot. 6 pozíciót vesztettem a kör második felében, nyolcadikként kezdtem meg a verseny második körét… Többeket megviccelt a pálya, így sikerült sok embert megelőznöm, kategóriámban egy 5. pozíciót szereztem meg és nagyon messze magam előtt láttam a következő áldozatot… Az utolsó kört elszántan, minden mindegy alapon kezdtem meg, csak arra koncentráltam, hogy a hosszú mászásig ne előzzön meg senki, ott már bíztam a technikai tudásomban és tudtam hogy nem tudnak megfogni az utolsó 1,5-2 km-en…

Fölfelé fáj.... A többieknek is.

... lefelé félek :D :D :D

"Még nem haltál bele, most már ne add fel!"- ordította Linn a fülembe

Készülődés a felszállásra...

Nagyon élveztem, jól éreztem magamat a 3. körben, nem hibáztam, sikerült ellazulnom és megőrizni a pozíciómat. Nem kockáztattam feleslegesen, mindenből csak a szükséges mennyiséget adtam bele, bár a szalag másik oldaláról érkező szurkolás hozzádobott 2 lóerőt a mászásokhoz. Linn a sípálya megmászásánál futott mellettem és ordított a fülembe folyamatosan. Mikor felpillantottam, megláttam a 4. helyen tekerő sporttársat és muszáj voltam rákapcsolni. Utolsó alkalommal is teljesítettem a DH szekciót és leértem a vizesárokhoz, rádobtam még az utolsó lapát szenet is a tűzre és egy sprinttel értem célba.

MEGCSINÁLTAM!!!! I am back... ;)

Elmondhatatlan boldogság volt mikor beértem, Linn és a csapattársak ott vártak a célvonalon túl és mindenki gratulált, ölelgetett… 5. helyen fejeztem be az első versenyemet, 2,5 év kihagyást követően. Ez leírhatatlan, egyáltalán nem számítottam erre az eredményre, főleg nem ezen a pályán…

Szintrajz... hogy ez milyen sík volt...

Kérem a hosszú sípszó előtt hagyjon üzenetet :D

A 21 fős mezőny nagy részét sikerült magam mögé utasítanom, 53:21 alatt teljesítenem a távot, végül 14 mp-el maradtam el a 4. helytől és 3 perc 1 mp-et kaptam az elsőtől. 44,3 km/óra volt a max zuhanó sebességem, az utazó átlagom pedig 15,1 km/óra, ami persze nem egy őrült magas szám, de figyelembe véve a 444 méter szintet és az elmúlt időszakot, én elégedett vagyok. Elég kiegyenlített a pulzusgörbém, 181-es átlagpulzusomat egy 188-as csúccsal pótoltam ki, különben csak egy egyenes vonal lenne.

Versenyre csak stílusosan...