A bajnoki cím története - Hacksta XC Täby

A tetthely

Úgy tűnik hogy a spontán dolgok egész jól összejönnek az életben.

Egy jó hétvége kezdete

A Vårgårda-i versenyt követően elkönyveltem magamban, hogy majd október 5-én versenyzek legközelebb, bár bele ültették azt a fránya bogarat a fülembe azzal, hogy a rajthoz a beszólítás a SWE-Cup eredménye alapján történt. Ez alapján ott vagyok az elején…. Na itt indultak be a fejemben azok a nagy nehéz fogaskerekek. Nem szokott jó kisülni abból, ha elkezdek gondolkodni, de ez most más téma, ott meg nagy hibát nem követhetek el.

Elértem a konvoj végét

Hihetetlen dolgot tettem. Megszakítottam az edzés mentes időszakomat, ami már nem is emlékszem mióta tartott. Most nem is ez számít. :) Lényeg, hogy emlékezetemben úgy élt, hogy elég könnyen formába jövök ha arról van szó. Jahhhh. Ha előtte volt valami alapom. De most az az alap ugyebár elhasználódott az év során. :D
Innen érdekes csak talpra állni… Nagy lendülettel vetettem bele magamat, aztán hamar le is csüccsentem…  Másnap újra próbálkoztam, de a tacskó és a németjuhász esete állt fenn, egyre kevesebbet tudtam teljesíteni…. Jaja… Nem vagyok hozzászokva a sorozat terheléshez.

Vissza a jövőbe...

Végső elkeseredettségemben, miután már a nevezési határidő is lejárt, elmentem egy masszázsra, ami valósággal csodát tett velem. Nem, nem tudtam jobban tekerni, de úgy ellazultam, hogy lefolytam a Corvette üléséről hazafelé tartva. :D

Megérte elmenni

Nevezés elintéződött, izmok lelazítva, már csak át kellett hidalni valamilyen formában azt a röpke 550 km-t, ami elválasztott a rajtvonaltól… A klubból minden autó tele volt, ráadásul mindenki még délelőtt hazaindult, nem akarták megvárni a 14:45-ös rajtomat… Teltek az órák, múltak a napok (ez nem hangzik olyan jól, de mindegy), kölcsön autót nem tudtam intézni, buszon nem tudok biciklit szállítani, a vonat pedig ugyanannyiba kerül oda-vissza, mint az egyetlen kéznél levő megoldás.

Még hogy nincs hely...

Eljött hát a nap. Szeptember 21-én felkeltem és kijelentettem, hogy biciklimosás után betuszkolok mindent a kis sárga benzin temetőmbe, és elindulok. Kicsit szorított az idő, de megoldottam mindent. Nem volt konkretizálva hogy mikor kell Stockholmba érnem, de 12:00-ra Göteborgban kellett lennem, hogy beállhassak – talán az idei utolsó alkalommal – cruisolni a Corvette klub konvojába. Egy szuper délutáni program kerekedett belőle, 23 autó jött össze, mesés hangulat, csak elkövettem egy apró hibát. Beparkoltam egy szűk utcába úgy hogy 6 „dög” állt mögöttem, én meg ugye elég hamar el kellett jöjjek, hogy Dórihoz odaérjek még időben. 495 km-t kellett letekernem minél előbb. Tökéletes időzítéssel meg is érkeztem, csodás vacsora után beszélgetés, egy tál eperrel az élet édesítése, aztán alvás a nagy versenyre.

(alag)Útban a versenyre

Most már tényleg nem regélek tovább, ez volt az előzmény. Most már csak a verseny napja van vissza. 

Reggel jött a „…még egy kicsit szeretnék aludni…” kijelentés, aztán Dóri egy mesés arabos tükörtojással lepett meg – hogy egyem az ügyes kezeit. Barátságtalan idő volt. Miután sikerült újra beépíteni a biciklit az autóba, elindultam Täby irányába. Esett az eső végig az úton. 11 óra után nem sokkal megérkeztem és igazi csodálkozó tekinteteket véltem felfedezni, mikor beálltam a parkolóba… Ennél is nagyobb áll leesés csak akkor következett, mikor elkezdtem kibontani a biciklit… No de ez előtt átvettem a rajtszámomat, beszélgettem kicsit a többiekkel, és jó szokásomhoz híven sikerült jól eldumálni az időt.

Kellemes pálya

Hideg volt és még mindig szitált az eső, nem akartam felesleges köröket futni, mivel a parkoló lent a síkon, a versenyközpont pedig fent a dombtetőn volt. Tudtam hogy semmi felesleges erőkifejtést nem szabad tennem, mert szükségem lesz minden erőmre a késő délután kezdődő futam alatt.

Aszfaltozott szakaszok :)

Mikor mindennel elkészültem, felvittem a kajámat a célhoz, és el is indultam egy próbakörre. Nem tudtam semmit a környékről és a pályáról, most jártam itt először. Kellemes vonalvezetése volt a pályának már az első perctől. Viszont mikor az első 90°-os jobb kanyarral bementem az erdőbe, rögtön megfelelő meredekségű ellenállással találkoztam. 15%-os emelkedő következett, ami ráadásul nem is volt betonozva. :) Mikor itt felértem, volt egy kis törés, sziklázással egybekötve, aztán egy visszafordító után az első sziklakerttel kellett szembenéznem. Örültem hogy nem egyedül vagyok kint teszt körön, de aztán rájöttem arra, hogy nagyon is zavarnak a srácok. Lassan mennek, és lassan nem tudom megtalálni a megfelelő nyomot. Mint később kiderült, ezen a részen is választhattam volna jobb útvonalat.

Hooooppsz

Erőteljes lejtőzés után ismét a 15%-os emelkedő következett, majd egy kicsit enyhült a dolog, de továbbra is felfelé haladtam. No para, mikor már semmi rosszra nem számítottam, akkor jött egy hirtelen balos „feltörés”, amit egy jó vastag gyökér nehezített. Ahogy sikerült megkapaszkodni, máris megindult a pálya lefelé, egy jobbos visszafordító segítségével. Szikla minden mennyiségben, figyelni kellett, mert könnyen oda lehetett csapni a hajtókart,  és ugye még egy pedál görbítésre nincs szükségem idén. Itt következett egy olyan sziklás fennsík, amiről 3 út is vezetett le… Persze a „chicken way”-t választotta az előttem haladó srác, én meg vakon mentem utána. De hogy minek… Később még visszatértem ide, és bizony volt egy középút, ahol alig 80 cm magas sziklaperemről kellett leugrani, illetve találtam egy nyugodt lecsorgó részt, közvetlen a pályajelző szalag szoros szomszédságában, egy bokorral az út közepén… Erre még visszatérek később.

Itt 3 lehetséges opció van

Innen ismét egy kis lefele vezetett, de csak azért, hogy a pálya legmagasabb pontjára vezető úthoz vigyen… Mikor felértem a rádiótornyokhoz, megkezdődött a legszuperebb rész az egész kör alatt… Egy sípályán kellett végig szlalomozni. 19%-os lejtő szép, főleg hogy ez szlalomban. :) Kis sugarú mandineres kanyarok, majd a szabadulás után egy kellemes kis ugrató, majd irány az erdő ismét. Nagyon gyors, gyökeres, klassz rész volt ez, ahol nagyon kellett figyelni, mert hosszanti gyökérátkelés volt végig. Egy tempós jobb kanyarral kellett véget vetni a száguldozásnak, majd pedig murvás út vezetett vissza a sípálya aljához. Innen most egy párszáz métert felfelé kellett megtenni ahhoz hogy ismét ritmusváltás következzen. Nagyon kemény sodrós balkanyar jött és közben vigyázni kellett arra, hogy ne vigyem el a terep-frizbi pálya következő állomását. Sík sprint a füvön, majd meredek, köves emelkedő vezetett a következő murvás száguldozós szakaszra.

Imádom a finom svéd terepet

Csalafinta féktávok és technikás kigyorsítások következtek, nem volt elég hogy be tudjam venni a kanyart, még megfelelő fokozatra is szükség volt, mert azonnal egy tiprós szakasz következett. A legnehezebb sziklakert is itt jött. Meg is kellett állnom és 2-3 alkalommal visszamenni a legjobb nyomot megtalálva, mert persze sikerült a középrésszel fent akadnom egy méretes „kavicson” elsőre. Újabb murva, majd egy oldalazós sziklamászás várt rám. Itt már a versenyközpont mellett haladt a pálya, ami nem volt túl nehéz, de egy meredek, keskeny leereszkedés megspékelte kicsit. Innen már a rajt/cél domb volt csak vissza. Nagyon tetszett a pálya, 160 méter szint volt ebben a kb. 4.5 km-ben.  

Bal alsó számra érdemes figyelni

Innen egy nagyon hosszú várakozás következett, rengeteg időt töltöttem kint a pályán, tanultam a pálya széléről, hogy mik is a helyes utak… Próbáltam nem arra koncentrálni, hogy mekkora tétje van a versenynek. Próbáltam higgadt maradni. Próbálni nem a külső tényezőkre koncentrálni, amik mostanában rosszul hatottak rám. Kerestem a társaságot és legalább a számat járattam, hogy az ne fázzon. 3 réteg ruhában volt azért annyira farkasordító hideg. 2 óra körül már társaságot is kaptam, Johann, a Brighthelmet atyja megérkezett. Meghozta a vadonatúj világító sisakomat. Rövid beszélgetést követően rövid öltözetre váltottam és elindultam a rajthoz.

Irány a rajthoz

Lent már nem volt ugyan akkora szél, de a rajtprocedúra nagyon elhúzódott. Kb. 60 embert kellett betessékelni a rajthoz. Már rég elfogytak a felfestett sorok, mi meg még sehol nem voltunk. Kategória szerint szólították be a népet, emiatt az elit lányok és mi is az utolsó 2 sorba szorultunk. Szerencsére sikerült egy kis rést kihasználva 1-2 méterrel előrébb vergődni a rajt előtt.

Hegyre fel...

14:46-kor megkezdődött a küzdelem.
Egyetlen lehetőségem volt arra hogy megnyerhessem a bajnokságot. Meg kell nyerni a versenyt. Aki a kategóriánkat megnyeri, az lesz a bajnok. 

Felfelé fáj, de élvezem

Ilyen lehetőségek mellett nem volt min gondolkodni. Ahogy eldördült a startpisztoly, azonnal a jobb szélre vágódtam és a szalagot támasztva törtem előre. Mikor a szalag elfogyott, na meg a pálya is, akkor már a derékig érő gazban voltam kénytelen helyet csinálni magamnak, ráadásul a láthatatlan akadályokkal is meg kellett küzdenem, de itt kapcsoltam, hogy egy defekt túl nagy veszteség lenne, így inkább behúzódtam a tömegbe. Folyamatos, alattomos emelkedő volt, amin a bemelegítés nélkül sem merevedtem le a kedvenc kis kék-fehér ampullámnak köszönhetően. Mire a meredekebb részre értünk, már a 10. hely környékén jártam, de még így is sajnos túl sok technikai analfabéta volt előttem, és ezért a biciklizni tudást követelő részeken többször megtorpantam és hiába próbáltam szóban arrébb taszigálni az ellenfeleket, elég sok ütközés következett. A „feltörésnél” volt kellemetlen, ott teljesen kiestem a ritmusból és nem tudtam visszaülni a biciklire… Nem tudtam visszapatentolni a lábam, komolyan mint valami kezdő… Ideges voltam, de nagyon. Annyian voltunk, hogy nem láttam hogy ki hol van. Muszáj voltam 112%-on menni végig, nem volt más lehetőség. Rajt előtt így is lerövidítették a távot minden kategóriának, hogy ne legyen túl későn a célba érkezés. A fennsíkon megpróbáltam a szűk ívet használni, ami nagyon jól működött, csak én mentem ezen, így 3 emberkét sikerült megelőznöm. Mire sikerült feljutni a tornyokhoz, sok új nyomot találtam a sziklák között. Mégis csak a versenykörülmények között lehet igazén jól edzeni. :)

Annyira szép

Fejeket lehúzni :)

Itt mikor hátranéztem, nem is olyan messze volt egy ellenfél, viszont a lejtőzés nagyon jól ment, és csupán annyi hibát követtem el, hogy a gyökerekkel teli erdei szakaszon túl nagy tempót diktáltam, ami miatt örültem a fejemnek, hogy milyen jól átjutottam a csúszós akadályokon. Egyet felejtettem csak el, bevenni a jobb kanyart. Két gyökér közé hajtottam és megcsókoltam a szemben lévő fát… Nem vesztettem túl sokat, ketten előztek csak meg. Mire a sí domb lábához értem, 100 méteres előnyöm lehetett. A sodrós oldalazóban villant be a kép, hogy ha ez az állás marad, akkor meg lehet. Kezdtem lehiggadni… Tudtam a versenyre és a pályára koncentrálni. Végre visszatértem a megfelelő állapotba.

Az utolsó méterek!

A következő meglepetést az okozta, hogy a murvás szakaszon nem tudtam gyors áttételre váltani. A rajtnál sikerült összeszednem egy fél bokrot, ami rácsavarodott a fogaskoszorúra, és az utolsó 4 fokozat használhatatlanná vált. Innen jött a pörgetés, ami nálam nem működő fogalom… Főleg idén. A sziklakertet persze elfelejtettem és a lehető legrosszabb úton másztam keresztül rajta. Mikor visszaértem a pálya elejére, megnyugtatónak tűnt az előnyöm, de 17 perc még vissza volt…

A cél, amivel elértem a célom!

Nem szabad semmit biztosra venni, főleg idén, a defektek után. Teljesen kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtottam a második körben, és annyira jól esett hogy a pálya széléről, az addig soha nem látott emberek is a nevemen szólítottak… Nehézségek nélkül sikerült túljutnom az akadályokon, a tornyoknál felfelé még hátra pillantottam, a 100 méteres előnyöm továbbra sem változott… A lejtőn azonban nem volt előttem senki. Nem zavartak, és a saját tempómban haladhattam lefelé. Hihetetlenül élveztem! Ez a lejtőzés magasiskolája volt :D Mire leértem, akkor ért fel Olof a dombtetőre. Most már hiába is néztem hátra a későbbiekben, sehol nem volt. Megtörtem. Visszaállhattam 100%-os teljesítményre. A célra vezető dombon egy picit elbizonytalanodtam, hogy 2, vagy 3 kör a táv? Nagyon tapsolt mindenki az utolsó dombon. Megkockáztattam hogy jól emlékszem és valóban csak 2 kör…

Merre vagy...

Akartam még inni egyet, csak úgy megszokásból, de a kulacsomat megint sikerült elhagyni valahol. Pár méterrel a célvonal előtt tudatosult bennem, hogy megnyertem. Kéz a magasba, majd gyorsan megfordultam és az órát nézve csak vártam. Johann odajött és szinte sírva ölelt át. 36 mp-et kellett várnunk arra, hogy Olof megérkezzen. A harmadik helyezettre 8 perc 56 mp-et kellett várni. Elég csúnya esést produkált, de ő legalább nem adta fel, mint oly’ sokan a mai napon.

Itt már kimutathattam a fáradtságot

Egyszerűen nem tudtam mit csináljak. Nem tudtam elhinni hogy sikerült, hogy megcsináltam, hogy beérett a gyümölcs, ami annyi nélkülözés és akadály és gáncs ellenére nem pottyant le a fáról. Hihetetlen érzés. Sokáig kételkedtem benne, hogy megéri-e ennyit utazni, ráadásul még le is rövidítették a távot. De igen. Igen, megérte! 2013-ban a Swe-Cup Senior kategóriájának győztese én lettem!

Egy kis balett még pont belefért

Amire annyira régóta vágytam

Megéri? Megéri. Nem is akarom felhándálni senkinek hogy miért és miért nem, és mennyi áldozat és mennyi pénz és mennyi idő van e mögött… Utólag visszagondolva?! Kit érdekel? Elértem a célom, amiért elkezdtem, amiért mindenki elkezdi és nem mindenkinek sikerül, nekem sikerült!!!!

Akkor ennek mind be kell férni oda...

Az eredményhirdetés kicsit csonka lett, mert a 3. helyezett épp a sebeit ápoltatta, így csak ketten álltunk a dobogóra.

Voálá... Lassan 2 személyes versenyre járós
autó lesz, annyira belejövök

Miután mindennel végeztünk, még elmentem kulacsot keresni, mert én ilyen kis kicsinyes vagyok. Volt aki rosszabbul járt és a slusszkulcsát hagyta el… Meglett végül. Sikerült mindent bepaszírozni az autóba és 6 óra előtt nem sokkal nekivágtam az alig 550 km-es távnak hazáig. Hatalmas dugóba kerültem Stockholmban, végig araszoltam az egész várost, aztán a lemenő nappal is meg kellett küzdeni, majd a fáradtság és az utolsó 150 km-en a köd, aminek köszönhetően igazi vakrepülést végeztem. A Corvette orráig nem lehetett ellátni, de szerencsére egyedül voltam az úton és a hangtól még a szarvasok is megriadtak.

Ennyiből üzleti tárgyaláson is lehettem volna

Éjjel fél 1 után értem haza, összességében nagyon jó hétvégém volt. Kb 1200 km autózás, 171 liter benzin, a verseny 9 km-ének kedvéért, ahol 320 méter szintet másztam meg, 38,1 km/óra max tempó (az út során ez kicsit magasabb volt;) ), 179-es átlag és 189-es max pulzus.

Ez a látvány sok mindenért kárpótolt...

Köszönöm szépen Neked és mindenkinek, hogy kitartottatok mellettem, nem hagytatok a gödörben soha.

Nem csak én voltam fáradt...

És a végére még egy videó a teljes pályáról, ITT
A versenyről pedig egy kisfilm ITT

Velo.hu

Egy pár szavas, tőlem nem megszokott bejegyzéssel szeretném tudatni, hogy hamarosan egy meghatározó verseny részleteit olvashatod.

Addig is egy gyors helyzetjelentés a velo.hu újságírójának tollából.

Hihetetlen, és még mindig nem tudom elhinni hogy megtörtént...

Édes érzés...

Olvassátok tehát legalább akkora boldogsággal és örömmel, mint amit én érzek.

http://velo.hu/magyar-srac-lett-a-sved-xc-bajnok.html

Amikor minden ellened fordul - CK Masters MTB Race

Hölgyeim és Uraim, drága gyerekek!

Ugyan nem popcorn, de ünneplésre való

Remélem mindenkinek jobban telt a nyári szünet mint nekem, de örömmel jelentem, hogy még pár alkalommal hallani fogtok rólam…

1000 éve jelentkeztem utoljára, be fogom pótolni az elmaradásomat, de most boldogan jelentem, hogy popcorn az ölbe, kényelmes póz felvétele a kanapén….. Naaaaaa. Nem úgy gondoltam.

Indul az újkori mozi. Remélem már vártátok hogy új hírt halljatok rólam.

Van mikor a sellő nagyobb, mint a hajó :D

Talán úgy kezdhetném a történetet, hogy idézek…

„A fejem zúg meg fáj
Megint volt egy szétesés
Göröngyös út a táj

Ha kérdeznéd, hogy vagyok
Elmondhatnám…”

Ezt sosem jó látni...

Nem volt tehát teljesen zökkenőmentes az elmúlt időszak, de amíg nem állok neki DH-zni, addig túlélem. :) Szeptember 8-át írtunk aznap reggel, mikor hosszú idő után ismét útra keltem csapattársaimmal, hajnalok hajnalán. Szerencsére csak Göteborgig kellett tespedni az autóban, de hajnali 8 órás indulás teljesen szétszedte az akksimat. Hétvégén ilyen korán kibújni az ágyból, és csak azért, hogy megint elfáradjak? Hát mi van velem? Jobb volt az év közben rutinná vált lustaság, az édesség, és edzés mentes életmód. Hagyjatok már békén a hülye versenyeitekkel. Tudom hogy fárasztó ez a pálya, semmi kedvem nincs hozzá.

Ezt szívesebben választottam volna :)

Valami ilyen előítélettel indultam neki az egész hétvégének, ráadásul tudtam, hogy meghalok, vasárnap meg még duplázhatok is, mert akkor egy még borzasztóbb pálya vár rám.

A bicikli ott van bent :D

Szállítani így is lehet...

A „nagy lelkesedés” ellenére valóban felmentem a csapattal a nagyvárosba, hogy Skatås-ban forduljak pár kört a biciklivel, amin utoljára június 30-án ültem, majd lekerült a szabadság idejére Magyarországba, hogy végül az autó hátuljába beépítve kivárhassa, hogy darabokra szedve kamionnal kijöhessen vissza északra. Klassz.

... bár a kedvenc szállító eszközöm ez...

A pályáról tudtam hogy nehéz, technikás, kövekkel és gyökerekkel teli, helyenként piszkosul gyors lejtők, erőt követelő sík részek és egy igazán nehéz domb is  van rajta… Elindultam ki egy próba körre. Ami nagyon meglepett, hogy végre teljesen száraz, talán egy fél méter átmérőjű kis sárfolt volt összesen, ebből adódóan a technikás részek kevésbé voltak nehezek, a 21%-os sídombra felvezető szervizút pedig nem ragaszkodott annyira a kerekeimhez, mint tavaly. Ez megnyugtató volt, főleg annak tudatában, hogy az erőm a tavalyihoz képest egyenesen nulla.

Fiaink nagy lendületben...

Az első sziklás dombot majdnem sikerült megmászni, épp csak a legtetején nem volt jó a nyomválasztás. Sebaj, ezzel még nem vesztem el a versenyt. Biciklin ülve kicsit kitisztult a fejem és nem csak arra gondoltam hogy… na mindegy. A technikás részen nem volt semmi bajom, szépen haladtam, és tempósan tudtam venni az akadályokat. Rengeteget jelent, hogy száraz minden.  

Az első sziklás emelkedő...

A murvás egyenes szakaszokon nem forgott a lábam – de hát úgyis csak edzés van, nem kell kihajtani magamat –,tehát hoztam a szokásos formámat. Ismét visszakanyarodott a pálya az erdőbe, egyre jobban tetszett a nyomvonal és nagyra értékeltem az össztelós bringát is. Lefelék nem okoztak nehézséget, az emelkedők viszont fájtak. A nagy letörés, amitől tavaly annyira megriadtam, most már közel sem volt annyira ijesztő. No para, egy rövid erdős szakasz, kis murvás mandineres kanyarokkal tűzdelt  nyom után kiértem az egyenesre, ahol megint padlógázzal lehetett volna nyomni, és ez rá is vezetett a Brudarebacken nevű gyilkos dombhoz. Alulról nem is tűnik nagynak, aztán ahogy halad felfelé az ember, rájön hogy hiszen ez meredek… Mikor hátranézel, hirtelen előjön a tériszonyod, és remegve szorítod a kormányt, nehogy le ess a nyeregből. Jó, kicsit elkapattam magam, de lényeg, hogy a 20 % feletti meredekség nem megszokott. Kivéve Pakisztánban… Mikor felértem, jól kifújtam magam, és eszembe jutott hogy még nincs vége. Még egy bő 60-70 méter szint vár rám, csak ott nem lesz lendület az elején, mert egy visszafordító jobbos visz az emelkedőre. Ennek a talaja vízmosásos, és bár csak 17%-os meredekség, mégis sokkal rosszabbul esik, mint az első rész. A látvány a tetőről viszont kárpótolja az embert mindenért, főleg, hogy délelőtt még szélcsend volt. Innen egy isteni lejtőzés következett és persze jó fej vagyok, mit érdekel engem a 3 lefelé mutató nyíl… Tóóóóóód neki!!!! Ja, huppsz, fééééééééék, a fenébe…. 90°-os bal kanyar, sodrós, meredek, jajajjjjj, mi lesz most?!

Jól ment a nagyobbaknak is...

... és akik majd nagyok lesznek

 Semmi. Király vagyok, nem tudok hibázni. Simán bevettem a kanyart. Nagy ám az ego… De ha valami igaz, akkor minek tagadni? Jó vagyok és kész.

Utolsó erdős szakasz következett, ahol főleg a sziklák voltak többségben. Először fölfele, aztán pedig süllyedő üzemmódban is. Nagyon élvezem ezt a részt, jókat lehet előzni, és jó akcióképeket lehet itt lőni. Sokan hibáznak, vagy csak egyszerűen az egyszerűbb utat választják, ami valljuk be sokkal lassabb. Ha tehát okos vagy, akkor itt sokat tudsz hozni. Mikor a sziklakerten leértem, volt még egy kisebb letörés, aztán egy rönk ugrás, egy balkanyar, ami már a célegyenesre rávezető kanyar előtti egyenesre vitt rá.

Az 1 kör alatt sikerült teljesen meghalnom, de reméltem hogy majd a versenyig sikerül regenerálódni, ha már úgyis a fél nap visszavan még addig. Végig drukkoltam a gyerekek versenyeit, ahol a klub csemetéi jó eredményeket értek el…

Délben rajtoltunk el mi, persze a szokásos szertartást most is be kellett tartanom előtte, Magnézium, X-Oxygen, Nutrixxion koffein gél, aztán usgyi.

Agy eldurrant, pulzus 7000, tempó 8 km/óra

Ugyan elég hátulról kellett indulnom, de a rajtot sikerült jól elkapni. Kategória elsőként fordultam be az erdőbe. Nagy volt a tömeg és nehéz volt a helyezkedés, de egész jól vettem az akadályokat. A sziklás mászásnál beragadtam mások mögé, így vesztettem egy pozíciót, viszont még mindig az első helyért csatáztam. Kerék a keréken döntögettünk, én az elég agresszív stílusommal mindenen át, ő pedig csak kihasználta azt az egyetlen előnyét, hogy előttem van. Körbetekerni nem tudtam, így kicsit higgadtabbra vettem a figurát és kivártam. Nem is lett volna semmi baj, ha kb 1,5 km után nem hallok egy nagy pisszenést…. Ja. Defekt. Hátsó. Köszi. Lehet hogy mégsem kellett volna megugranom azt az éles sziklát. Persze ilyenkor jön rá az ember, hogy mennyire ki van szolgáltatva a levegőnek… Levegő elmegy, bicikli nem gurul… Próbáltam észre sem venni, hogy mi is történt, de mikor a küllők pattogását és a felni kemény ütéseit hallod, akkor kicsit magadba szállsz. 

Félrehúzódtam a pálya szélére, ami persze nem ment zökkenőmentesen. Az első kerék beakadt valamibe, a hátulját próbáltam tehermentesíteni, így teljes testsúlyom a kormány felett volt, aminek köszönhetően egy szép kormány feletti átfordulást mutattam be. A bicikli csak azért nem esett a fejemre, mert a hátsó váltót megfogta valami gyökér, és nem engedte fél méternél messzebbre elemelkedni.

Másodjára már nem a táskámat kértem

Szép. Igaz hogy a világon semmi kedvem nem volt a versenyhez, de azért azt nem gondoltam, hogy 1,5 km után fel kell adnom a küzdelmet, miközben a műugrás művészetébe is bele kóstolok, gyök kettes sebességgel. Mint valami amatőr.

Conny hozzá sem nyúlt az enyémhez, nem szegtünk szabályt

Mikor elkezdtem XCO-zni, megfogadtam, hogy ha defektet kapok, akkor hagyom a francba, mert akkora az időveszteség, hogy esélytelen a verseny hátralevő részében azt behozni…   Ennek megfelelően cselekedtem és elindultam szépen lassan kifelé az erdőből. Fura volt, mert versenyen soha nem kaptam még defektet, illetve tavaly, a 24 óráson, Zánkán. Érdekes hogy ott is pont akkor, mikor sietnem kellett volna…

Mikor már teljes csend lett körülöttem, akkor jöttem rá, hogy muszáj folytatni, nem adhatom fel, mert ez számít a bajnokságban. Csúnya dolgot tettem. Felültem és elindultam a technikai zóna felé. Már „csak” 4 km volt vissza a körből. Szinte negatív sebességgel haladtam, mert ugyan tudtam hogy sietnem kell ha nem akarok kört kapni, de azért a pénztárca beleszólt a dolgokba, nem akartam szétverni a felnimet. Nyeregből kiállva, kormányra nehezkedve, hátsó kereket tehermentesítve mentem végig, nagyon pihentető volt… A nagy dombon le kellett szállnom így is, mert nem bírtam haladni a lapos gumival. 21 perc alatt értem körbe, a technikai zónában leparkoltam, és elmentem kávézni.

A nap harmadik rajtja...

Illetve elsétáltam a táskámért, amiben volt egy belső, meg a kis pumpám, aztán szépen visszasétáltam, kicseréltem az eldurrant belsőt, addigra eldurrant az én agyam is… Miközben szépen szerelek, elhúz mellettem a bajnokságban előttem álló muksó. A szemetemet magam mögött hagyva kavicsokat szórva megkezdtem a második körömet… Szépen tudtam haladni, teljesen légüres térben tekertem, senki nem zavart a saját tempómban. A pályabírók ujjongva vették tudomásul hogy nem adtam fel, a közönség is éljenzett, aztán mikor a kedvenc sziklás lefelémhez értem, közölték, hogy most sokkal jobban néz ki a tempó és a légköri állapotom is. Épp mire ezt kimondta, újabb kígyó szólalt meg… Egy pillanat alatt eltűnt a levegő az első kerékből… Nem voltam nagyon ideges. A világért sem. Hogy az a jó…………….

Végre a célban, elegendő levegővel

Most előre nem tudtam nehezkedni, így maradt az óvatos duhaj szindróma, és még az előzőnél is lassabban haladtam előre. Volt még vissza egy kis lejtőzés, aztán az alján egy balkanyar, amibe nem akart betapadni az eleje, így persze itt is bemutattam egy hasast. Mára már kezdtem unni az akrobatikát. Elengedtem pár emberkét, akik közben utolértek, aztán szép lassan begurultam a technikai zónába. Most már nagyobb volt a probléma, mert nem volt több belsőm. Kiszaladtam a klubtársakhoz, és feltettem a nagy kérdést, hogy ki  tudna kisegíteni egy 26”-os első kerékkel. Szerencsére hamar jött a válasz, bevittem a szerviz zónába a kapott biciklit, kiszereltem a kereket, betettem az enyémbe és már az esélytelenek nyugalmával, teljesen szétszakadt aggyal megkezdtem a 3. kört. Annyira elegem volt már, hogy semmi nem érdekelt. Ilyen lágyan még nem mentem idén. Problémamentes köröm volt, az utolsó km-en még előzni is sikerült egyet. Feldobott a dolog, de tudtam, hogy ez édes kevés a sikerhez. A célt átvitték a rajt túloldalára idén, így kicsit hosszabb sprintet kellett futni, illetve gurulni, mint tavaly. Ez már csak a magam megnyugtatására volt, hiszen fényévekre voltam mindenkitől.

Kikészülve, lehiggadástól távoli állapotban

A célban elmaradt a nagy csapkodás, mert úgysem lett volna értelme, de azért a gőz kijött belőlem… :D

Kántor Zsoltiék idén is ott voltak hogy szurkoljanak. Az eredménylistát elnézve kiderült hogy ketten végeztek mögöttem, ami már nem tudott érdekelni, olyan szinten el voltam kenődve. Persze, értem én hogy ha egyszer kimondom hogy nem érdekel a verseny, akkor miért vagyok ott és miért csinálom, de ha már ott vagyok, akkor ne a defekt vessen véget a száguldásnak. Nem a saját hibámból jutottam erre a végre, hacsak az nem az én hibám, hogy Tubeless Ready gumikkal mi a fenének használok tej helyett belsőt…

Majd változtatok rajta előbb-utóbb… Bár szerintem majd csak jövőre. Amennyiben lesz még jövőre…

A verseny számokban így néz ki… 3 kör, ami 15,6 km-es távot jelentett, 1:08:01 telt el a rajttól a célig, amiben az állásidő 11 perc volt… A lassú haladást ne is számoljuk… Ott lehettem volna az elején, csak ebben a sportban sajnos nem számít a HA szócska…
373 méter szint, 21%-os legmeredekebb emelkedő, 15%-os lejtő, 192-es max és 184-es átlagpulzus… Azt hiszem ebben volt egy kis adrenalin is.

A vicc, hogy este az eredménylistán a srácnak, aki 20 perccel később rajtolt el, a nettó ideje szerepelt. Érdekes. Erre majd holnap rákérdezek, mivel holnap úgyis újra verseny van…

Mai állapotomra ugyanez jellemző