Egy szerelem elvesztése

Igen drámainak tűnhet a cím és az is. Tudom, általában mindenki azt mondja, hogy tedd túl magadat rajta, ne törd magad, de nekem ez nem megy...

Első magyar maratonomon a főhadi szállás...

Minden, 2009 augusztus 23-án kezdődött, miután a nyaralásomról repülővel tértem vissza Svédországba, bicikli nélkül… Letekertem a Bükk maratont, majd Komáromban a Nemzetközi Amerikai Autós Fesztiválon „kitomboltam” magamat és kétkerekű nélkül jöttem vissza…

Bükk maraton 2009, utolsó pillanatok

Nem voltam hozzászokva ehhez a meleghez...

Makacs görcs utáni célbaérés

A debütálás nem volt zökkenő mentes

A legnagyobb probléma az volt, hogy abban az évben második alkalommal teljesítettem a svéd maraton bajnokságot, amiből 2 verseny volt még vissza. Augusztus 29-én a Finnmarksturen és 1 héttel később a hazai, varbergi verseny, a Bockstensturen…

Komáromi sátorverés éjjel, lámpafényben

Egy keréken is megy a játék

A legmesszebbről jött autó díj boldog tulajdonosaként...

A 2. VAN körkép

Na de ne szaladjunk ennyire előre.

Az első kölcsön bicikli, amit nem kíméltem

Biciklire volt szükségem az edzésekhez. 1-2 napra kaptam kölcsön egyet, de mindig csak a probléma volt vele. Ekkor eszembe jutott, hogy a sokszoros svéd bajnok csapattársam, Åsa Erlandsson gyári versenyzője a Subaru Gary Fisher nemzetközi montis csapatának, így felhívtam és megkérdeztem tőle, hogy nincs-e véletlenül egy felesleges kétkerekűje, amit 1 hétre tudna nélkülözni…

Az "első éjszakánk" együtt

Nem sokkal később vissza is hívott, és nagy elnézések közepette mondta, hogy ha nem ciki nekem, akkor egy rózsaszín össztelósa van, amit oda tud adni, csak kér pár napot, hogy összerakják.

2009 augusztus 23-án eljött a nap, hogy a délelőtti országútis edzést követően vonatra üljek és felmenjek Göteborgba…

Így történt egész pontosan:

„Itthonról felhívtam a Marcust, hogy 13:53-kor indul egy vonat, ami 14:32-re van a központi állomáson. Azt mondta, hogy akkor ott találkozunk, csörgessem mikor odaérek. 13:43-ra értem az állomásra, és mire megvettem a jegyet, kimentem a peronra, már jött is a vonat. Teljesen tele volt, így állni kellett végig. Akartam küldeni egy sms-t neki Mölndal-nál, hogy mindjárt ott vagyok, de lefagyott a telefon. Innentől teljesen meg voltam lőve, nem tudtam mit csináljak, senkinek nem tudtam a számát. Kimentem, de hát egy ekkora állomáson megtalálni valakit, nem egyszerű. Bentről megpróbáltam felhívni, de rosszul emlékeztem a számára, így elment 12 korona, és semmire nem jutottam. Utána bementem egy internet kávézóba, ahol 19 koronáért kellett venni 1 órányi netezést, ott megnéztem az Uffe számát, felhívtam, hogy mondja meg a Marcus telefonját. Szerencsére gép előtt ült és meg tudta nézni gyorsan, így 40 korona bedobásával tudtam, hol lehet elérni. Fel is hívtam, mondta hogy már keresett, menjek ki a buszokhoz, ott van. Ez csak 20 koronába került. Kimentem, vártam 6-8 percet, de nem láttam sehol. Odamentem egy lányhoz és megkértem, hogy felhívhassam a telefonjáról. Nagyon kedves volt, megengedte, így megtudtam, hogy az állomás mögötti Shell kútnál vár. Sok szerencsét kívánt a lány, én meg rohantam a kúthoz. Ott is volt, és szerencsére hozta magával a biciklit. Ezután még beszélgettünk kicsit, aztán elindultam vissza, hogy megnézzem mikor megy a következő vonat hazafelé. Csak az Öresundtåg volt jó nekem, mert azon lehetett biciklit vinni. 7 percem volt. A 128-as sorszámot húztam, 9-en voltak még előttem. Gyorsan kirohantam a peronra, és a kalauzt megkérdeztem, hogy a vonaton válthatok-e jegyet, de mondta, hogy csak bent. Vissza szaladtam, 129-nél tartottak, így újat kellett húznom, 131-est kaptam, de szerencsére pont sorra kerültem. Megvettem a jegyet, 176 korona volt, a vonat indulásáig pedig 4 perc. Felültem a bicajra és azzal robogtam ki a szerelvényhez. A kalauz gratulált a gyors munkához és átküldött másik kocsiba. Ezután 2 perccel már indult is a vonat.”

Első együttlétünk kint a természetben

Másnap kimentem a klub edző pályájára, hogy kipróbáljam mit is tud az ismeretlen… Fura volt a színe, fura volt, hogy mozog a hátulja, hogy az eleje minden apró egyenetlenséget tökéletesen kisimít, fura volt, hogy úgy éreztem vele magamat, mintha örökké ismertük volna egymást. Ahogy teltek a napok, egyre jobban megszerettem és a színe? Nem voltam soha Pink fan, de egyre jobban megtetszett az, hogy mindenki megfordult utánunk, hogy az első sértő szavakat elismerés váltotta, mikor megtapasztalták képességeinket. Pár nap alatt kialakult egy szerelem…

Úton Ludvika felé a kis öcsivel

2009. augusztus 28-án délelőtt még dolgoztam, aztán irány fel Göteborgba ismét, Åsa-val és Markussal mentem fel Ludvika-ba, a szombati verseny helyszínére.  Nagyon izgatott voltam, hogy milyen lesz az első versenyem egy idegen biciklivel, akivel megtaláltam az összhangot.

Csodálkozott mindenki, hogy hogyan is fértünk el...

Túl sok jóval nem kecsegtetett hogy szakadt az eső folyamatosan.

Ez volt a szezon leghosszabb futama, 112 km-es távjával. Nagyon sáros volt a pálya végig, sokat kellett tolni és nagyon elfáradtam, de az utolsó 12 km eseményeit megosztanám veled:

„… Aztán 100 km-nél sikerült megint egy láb bent ragadást eljátszanom, majd tolni elég sokat a bicajt, mert olyan mély volt a sár, hogy képtelenség volt átkelni rajta. Egyre nagyobb örömöt jelentettek a kis táblák, amik jelezték, hogy még mennyi van vissza. Eljött a 10, majd az 5 km-es tábla, fékem szinte már semmi nem volt. Megmásztam, kitekertem az ördöggel megjelölt dombot, de elkezdtem érezni, hogy kezd görcsölni a lábam. Nem akartam lassítani, de vigyáznom kellett, hogy ne kelljen emiatt feladni a versenyt. Nagy és hosszú dombok nem voltak már ezután, csak olyan kis megtréfáló fajták. Átkeltünk az „alagutakon”, majd egy 180°-os balos és 90°-os jobbos után, már az országúton tekertünk. Elkezdett szemerkélni nagyon aprón az eső, az út nagyon vizes volt. Rengeteg víz fröcsögött fel a napszemüvegre, alig láttam valamit. Két régi ismerős és az 1001-es rajtszámú nővel voltam egy bolyban, aztán a Therese rákapcsolt, én utána mentem, de a másik kettő is tempót váltott.  Hamarosan utánuk mentem, majd kerék a keréken lefordultunk a bicikliútra és megpillantottam az 1 km-es táblát.

Azt hiszem odavertem magamat

A sok víztől szinte csak körvonalakat láttam és csak arra emlékszem, hogy a 226-os hátsó kereke az én elsőm mellett van közvetlenül és kiabálok, hogy NEEE! Innen képszakadás, semmi nem rémlik. Aztán van egy kép, hogy a biciklin ülök, minden véres előttem, a sisak sültje pedig leffeg előttem, próbálom félre tűrni. Majd pedig megállok és megállítom a Garmint. De ezek olyanok, mintha csak álmodnám. A következő tiszta kép, hogy valaki világít a szemembe és beszél hozzám. Az elsősegély konténerben feküdtem és a doki, meg az ápolók voltak körülöttem. Kaptam érzéstelenítőt, összevarrták a bal szemöldökömet 4 öltéssel, én meg azt kérdezgettem, hogy célba értem-e? Indulhatok-e a következő versenyen? Meglepődött az orvos, mikor kiderült, hogy semmire nem emlékszem.

Mikor már látta, hogy megmaradok, adott fertőtlenítő szivacsot és elküldött zuhanyozni. Åsa nagyon aranyos volt, végig kint ült és várt rám, aztán elkísért az öltözőhöz is. Megvárta míg végeztem, bent is mindenki szörnyülködve nézett rám. Visszamentünk a dokihoz, megkaptam a papíromat, aztán elsétáltunk az autóhoz. Beültünk és elhagytuk a helyszínt, elindultunk a kisházhoz. 16:45 körül értünk vissza, ekkor rögtön hívtam az Uffét, elmeséltem neki mi történt, megijedt rendesen. Åsa is beszélt vele, aztán elmentünk gombát szedni az erdőbe. Előttünk nem sokkal járt arra egy jávorszarvas, még friss nyomai voltak. J Aztán mikor visszaértünk, már anyával beszéltem, nagyon aggódott. Később megérkezett a Markus anyukája is, aki gyorsan összecsapott valami vacsorát nekünk.

Itt már leápolva, de korábban vér volt mindenhol

Ő is érdekesen nézett rám, mint mindenki. Megvacsiztunk, aztán indítottam a gépet, letöltöttem a Garminról a verseny eseményeit. Itt derült ki, hogy 750 méterre a céltól estem el, 39 km/órás sebességgel. 4 percbe telt onnan befejezni a versenyt, de választ kaptam, valóban célba értem. Este negyed 10-kor az Åsa még ellátta a könyökömet, hogy ne ragadjon bele semmi, aztán 10 óra körül már feküdtünk is, mert volt izgalom bőven, amit ki kellett pihenni.”

Itt ébredtem...

Győnyörű látvány voltam... haza küldtek a munkából,
mert elriasztottam a vevőket

Egy viharos szerelem ekkor vette kezdetét… Nem volt sima ügy, de becsalogatott, megfogott és megtartottuk egymást. Rengeteg közös élményünk volt a 2010, 2011 és a 2012-es szezonban. Több 10.000 km-t töltöttünk el egymással, Dániában, Svédországban, Magyarországon és Pakisztánban is együtt éltünk át örömöt, bánatot, fájdalmat és szenvedést. Osztoztunk sikerben és ünneplésben, Ő volt az, akiben bízhattam mindig és mindenhol, aki nem hagyott cserben ha esetleg rosszat szóltam, ha földhöz vertem, nem panaszkodott, csak tette a dolgát…

2010, Kattegattstouren, Varberg 1.hely

Míg nem 2012-ben, Göteborgban a verseny utáni mosásnál észrevettem egy repedést a vázon… Nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki, de mikor kiderült, hogy tényleg megsérült szegény és komolyabb a baj, mint azt gondoltam, beavatkozásra volt szükség. 

A végzetes repedés...

Meg lett hegesztve, de az anyag vékonysága és a hegesztés során a feszültségek, illetve az ötvöző anyagok kiégése nem könnyítette meg a helyzetet és Pakisztánban, az edzésen - mikor felértünk a csúcsra – vettem észre, hogy a hegesztés felett újabb repedés jelent meg. Mire leértünk a szálláshoz, már majdnem teljesen körbe repedt a cső… Talán szerencse is a kellemetlenségben, hogy a verseny a már ismert okok miatt elmaradt.

2010, Bükk maraton, 16.hely

 

Ő az tehát, aki megszerettette velem a rózsaszínt, a fully életérzést, a SRAM-ot és aki miatt soha nem adtam fel!

2010, Finnmarksturen
Rajtbaleset és katasztrófa futam