Ränneslättsturen

Stockholmi látogatásomat követően egy hosszú, nehéz időszak következett be.
5 verseny, 3 hét alatt, közben pedig az autóban eltöltött 6500 km is keményen belejátszott egy összeomlásnak nevezhető eseménybe.
Besokalltam? Nem tudom. 10 napig rá sem néztem a biciklire, a motivációm teljesen elhagyott és miután kimentem az első edzésre, lehangoló eredmény született.

Szerencsére ilyen időjárás csak az úton volt

Tehát július 3-a a svéd maraton széria 3. állomásának dátuma, amire hosszú gondolkodás után mégiscsak elmentem. Nem akartam túl korán indulni, ezért néhány csapattársammal már szombaton délután elmentünk Eksjöbe.

A tavalyi szállás most is kényelmesnek bizonyult, egyágyas szobákban alhattunk, egymást nem zavarva.

Eksjöi naplemente 22:51-kor

 Az időjárás elég fura volt, féltünk, hogy beigazolódik a meteorológusok jóslata és megismétlődik a 2008-as iszapbirkózás.

Az éjszakázó csapat

Vasárnap nagy ráérősen, 8-kor keltem, rájöttem, hogy ez a verseny sem marad ki az otthon felejtett dolgok sorából... Pumpa és tartalék belső otthon maradt, a camelbak-ban...

Ezután nyugodt reggeli és összekészülés után a pályára kiérve felállítottuk a sátrunkat, aztán a biciklit beraktam a rajt előkészítőbe, így a melegítést persze megint kihagytam. 11-kor megindult a felvezetett rajt, és hogy minden jó legyen, rögtön az útra való kifordulást követően, a verseny első váltásánál, mikor fel akartam rakni a nagytányérra, valami átugrott, vagy eltört a váltókar szerkezetében. Innen jött a manuális váltás, ami persze kicsit több időbe telt.
Ennek ellenére megint jó rajtot sikerült produkálni, az első 5 km-en, a klubból az első helyen tekertem. Itt előzött meg az első kolléga, aztán 10 km után a másik is. Itt megint eszembe jutottak az elmúlt hetek és feltettem a kérdést, hogy mit keresek én itt?... Mert hát egy versenyen ez kell hogy járjon a fejemben.

Ezekután elég szépen sikerült haladnom a kialakuló csoportokkal, és megjött a kedvem a versenyzéshez, és megindultam előre. Nem sokkal ezután, megláttam a Mathiast magam előtt. Éreztem az erőt magamban, hogy beérjem és beálljak szép taktikusan mögé. Meg is tettem, és együtt utaztunk a következő vonatok bekebelezéséig.
40 km volt vissza, mikor megérkezett egy hölgy is a társaságba. Josefine, ahhoz képest, hogy első éves elit versenyző, nagyon feladta a leckét a fiúknak az enduro pályán. Ez persze jó volt, kicsit szétrázta a csoportot. Én egyre jobban élveztem a dolgot, ahogy közelebb kerültem hozzá, miután a többiek hibáztam előttem. Meglepően jól tudtam tartani a tempót a kigyorsításoknál is, és a köves utakon is.

Aztán jött a hiba.

25 km volt vissza, mikor az utolsó kulacsomat sikerült a kulacstartó mellé rakni, így 35 km-es sebességnél az aszfalton landolt, ami nem lett volna baj, csak sok volt még vissza ahhoz, hogy folyadék nélkül folytassam. Gyors megfordulás, visszamentem a kulacsért, és irány a többiek után.
5 km magányos 100%-on tekerés után utolértem a Mathias csoportját, fent a sípálya tetején. 34-35 km/óra volt az átlagom ezen a rövid távon. Viszont sajnos a tartós erőkifejtés hamar megbosszulta magát és hiába akartam, nem tudtam felérni a következő bolyra.
Az 5, 4, 3, 2 km-es táblák látványa sem tudott már erőt adni. Egyedül az 1 km-t jelző kiírás tudott felpörgetni kicsit és a víztorony látványa, az, hogy egy elit kategóriás srác előttem, nagyon lassan halad.

Vérben forgó szemekkel mentem utána, hihetetlen könnyedséggel mentem el mellette, de túl sok volt vissza és reagálni tudott...

37. helyen zártam így ezt a futamot, 3:20:48-as idővel.

A 35-ös rajtszám nem volt a legszerencsésebb, bár nem igazán hiszek ezekben a dolgokban.

Kirívó számok nincsenek a versenyemben, 47,4 km/óra volt a legnagyobb sebesség, 193-as max pulzus, 180 szívverés percenként átlagban.

Ezen a dobogón, a 3. helyet foglalhattam volna el, Emmy és Josefine mögött

Most egy hosszabb szünet következik megint, mivel a jövő hétvégén rendezendő versenyt gazdasági okokból ki kell hagyni sajnos.