Szilvásvárad maraton

Kezdem kicsit távolabbról a verseny krónikáját, ugyanis ez volt az idei szezonban az első olyan maraton, amit maratoni utazás előzött meg.

Szerdán hajnalban indultunk Varbergből, miután mindent háromszor ellenőriztem, nehogy valami otthon maradjon. Sisak, cipő, kesztyű és persze a kicsi Gary is megvan, pipa, slusszkulcs elfordít és megindult a "szekér" dél felé. Első megálló Trelleborgban volt, ahol felszálltunk a kompra és 6 óra kelemes ringatózás után kikötöttünk Rostockban. Így már két lábbal, illetve négy kerékkel az öreg kontinensen gurulhattunk Csehország, majd Szlovákia irányába.

Elég gyorsan Kaposvárra ért a különítmény, 25 óra 10 perces autózást követően lehorgonyoztunk az itthoni otthon előtt.

Nem sok időm volt, péntekre ugyanis sikerült betábláznom még egy kellemes miskolci színház látogatást, bájos társaságban.
Ajánlom mindenkinek, ha van lehetősége nézze meg a Hotel Menthol című zenés darabot...

Szóval visszatérve Szilvásmarcira...

Tavaly volt alkalmam első ízben találkozni vele, megtetszett. így idén is a start kapu alatt volt a helyem.

Időjárásra nem lehetett panasz, bár az időjósok ijesztgettek még szombaton. Miskolcról 7 óra körül indultam Szilvásvárad irányába, érkezést követően rajtszám átvétel, régi-új ismerősök üdvözlése. Elrepült a rajtig az idő, 9:40 körül beszólítás után beálltam én is a rajthoz. Nagyon jó helyre sikerült állnom, bal széle, harmadik sor. :)

10:01-kor elindult az első Magyar maratonom a 2011-es évben. Elég nyugisnak tűnő kezdés után, 3 km-t követően Dósa Eszti beköszönt és elment mellettem. Ezekszerint vagy én vagyok rosszabb állapotban, mint tavaly, vagy pedig ő lett erősebb. :) 

Sebaj, töretlen lelkesedéssel folytattam az első mászást, igaz, sikerült megunni a 6. km-nél. J 9 km aszfalt után bekavarodtunk az erdőbe.Ugyan nem teljesen egybefüggő, de 20 km-es mászást követően jött az első igazi lejtmenet. Sajnos nem élvezhettem ki megfelelően, voltak előttem és nem tudtam megfelelő ütemben előzgetni. Ezzel együtt még mindig szeretem ezt a részt.

Picit fáj, hogy Svédországban nem tudok ilyen dombokra készülni, de erre van a verseny, hogy az elmaradt edzéseket bepótoljam. :P
Csalt az emlékezetem és csak a felénél ugrott be, hogy máris az Ördög oldalon tekerek. A szárazság is belejátszott biztosan, de első alkalommal sikerült kitekerni ezt a meredeket, eddig háromszor már megbuktam. Ahogy felértünk, jött egy kis pihenő, de máris következett egy meredek köves domboldal, amit Dobógókő követett, a széles meredek füves, nézővel teli lankájával. Valami biztosan nincsen teljesen a helyén, mert az ezt követő hosszú lejtőzésen sem értem el a megfelelő sebességet. Technikás részen nem volt semmi probléma, folyamatosan előzgettem a többieket, de ez kevésnek bizonyult még mindig.

Meg kell említenem azt is, hogy elkövettem az egyik legnagyobb hibát verseny előtt, méghozzá azt, hogy elvittem a hátsó teleszkópomat szervizbe. Nem volt időm kipróbálni, csak visszaraktam és… persze hogy valami nem működött. Majdnem elpattogtam a tempós részeken.

A frissítő állomásokat kihasználtam, valamit mindig hoztam magamnak. 1-1 banán, kis csoki, izó jól jött. A kiszolgálásra nem lehet panasz, főleg a pálya második részén a frissítőpontokon álló lányok szinte a számba adták a harapni valót.

A 70 és 117 km-es pálya elválásánál, a „sziklakertben” sikerült jópár embert magam mögé utasítani, igazán elememben voltam. szépen koptak a km-ek, Szarvaskőhöz érve már biztos voltam benne, hogy itt volt a tavalyi nagy „csónakázás”. Idén megúsztam száraz lábbal, és a frissítő után már tele hassal. J

„25 km a célig”

Ez a felirat igéző volt. Reménykedni tudtam csak abban, hogy jól számolok és már időben is látható a a vége. Erre megkaptam az egyik legnagyobb pofont, mikor jött egy hosszú –óráknak tűnő-  percekig tartó emelkedő. Valahogy lefele nem akart hajlani a pálya vezetése, mindig csak a csúcs felé haladtam. Mikor kiértem végre a kőbányától levezető aszfalt útra és az utolsó frissítő állomáson tankoltam, megkezdődött az utolsó mászás. Vagy inkább vánszorgás. J

Fel a katonasírokhoz.
A pálya egyetlen olyan emelkedője volt, amin úgy döntöttem, hogy leszállok és tolom… Azt megértem, hogy tavaly nem tudtam kitekerni, na de idén sem? Ezen a száraz pályán? Mi van velem? Hol az erőm? Mikor? Hol? Miért? és emellett Miért nem?... Ez ugye nem a legjobb, ha ilyeneken jár az eszem.

Mikor felértem, és megláttam az 5 km-es kaput, rákapcsoltam és örömbiciklizésbe kezdtem. 5 km lejtő. Idén szerencsére nem vétettem el és nem estem fejre, de a tempó most sem volt meg. 2 km, aztán 1 km és megláttam a síneket. A szokásos kis figura nem maradhatott el, de az ugrás meghúzásánál a jobb vádlim görcsbe rándult. Fájt, de innen már nem érdekelt. Parkoló, aztán befordultam a stadionba és a „Cél nagy sebességű megközelítése” fedőnevű akcióba kezdtem. Vegyes érzelmekkel haladtam át a célvonalon, 6:14:54-es idővel.

Soha nem látott ismerősök üdvözöltek. Jó volt végre arcot és hangot is kötni a nevekhez, akikkel az utolsó magyar versenyem óta kommunikálok.

Dósa Esztivel közösen elfogyasztott babgulyást követően picit más szemmel láttam a világot.  Később tudtam meg az eredményt.

Nem, nem vagyok elégedett. 6 óra volt a célom, nem jött össze. Felnőttben 11. helyen értem célba, 1:11-en múlott a 10. hely. Igen, az utolsó dombon, a kérdések helyett a pedált kellett volna nyomni.
A hosszútáv összetettben elért 37. pozíció nem hangzik annyira rossznak, a 81 sikeresen teljesítő biciklis között, de új célok lebegnek a szemem előtt…
Számokban: 195-ös max pulzus, 166-os átlag pulzus, 3164 méter szint, eszméletlen lassú, 64 km/h max sebesség.
Rá kellett jönnöm, hogy ha verseny van, akkor csakis az járhat a fejemben, semmi másnak nincs helye.

Egy szó, mint száz… Magyarországot elhagyva, egy mozgalmas, izgalmakkal, gyönyörrel és csalódással teli hetet követően megpróbálom kipihenni magam és június 4-én egy XC versennyel folytatom.