 |
| Korai reggel ismét... |
Miután tegnap egy kellemes napot töltöttem el az újdonsült
barátommal, itt az ideje az újabb versenynek. Nem igazán örültem ennek a
hírnek, mert a vasárnap reggelt mással is el tudtam volna tölteni…
 |
| Az év legszebb kilátása |
6:50-kor indultunk el itthonról, és végig duzzogva az egész
utat, dzsekiben, legmelegebbre állított ülésfűtéssel utaztam. Szerencsére csak
utas voltam, de aludni már így sem tudtam. Nem volt szép idő és iszonyatosan
hideg volt. A vízszintes kis vonal nem akart eltűnni a számok elől egész úton.
 |
| Utánpótlás a Vättern felett |
9 órakor már ott is voltunk, nagy nehezen hozzáfogtam a
készülődéshez, aztán kimentem egy körre. Nem a kör elején kezdtem, mert a
parkolóból menni kellett volna legalább 100 métert a rajtig, így a nagy
lejtőnél csatlakoztam be a pályába, és idén nem rontottam el, a letörés után
jobbra kanyarodtam, hogy nagy tempóval száguldozhassak a sípálya aljára. Nem is
volt semmi probléma, lefelé tudok menni, ahhoz nem kell erő. :D
 |
| Egy kis humor, amit könnyű benézni |
Mikor a visszafordítónál megindult a
pálya kb 2%-os meredekséggel fölfelé, akkor vettem csak észre, hogy az elmúlt
hónapok esőzése, illetve a múlt héten még pályán lévő fél méteres hó olvadéka
sem segített a könnyen járhatóságon. Tuti nem az erőmmel van a baj. Aztán
odaértem a 20%-os emelkedőhöz, mintha betonfalba ütköztem volna. Elkezdtem
visszakapcsolni, de elfelejtettem, hogy csak 2 tányérom van és mindkettő túl
nagynak bizonyult, hátul pedig a 10 áttétel mellé elkelt volna még legalább egy
42-es lánckerék is. Az nem volt, így maradt a szenvedés. Nem a klasszikus
értelembe vett sár volt a pályán, inkább csak iszap szerű ragasztó. Mondhatom
hogy nem élveztem.
Valamiért nem így emlékeztem a pályára, most olyan volt,
mintha nem is lett volna lejtő, mindig csak hegynek fel kellett volna menni.
Hamar oda is értem a legmagasabb pontra, ami ráadásul a szezon legszebb
kilátással bíró helye is. A sípálya
teteje, ahonnan mesés kilátás nyílik Svédország 2. legnagyobb tavára, a
Vättern-re. Innen egy kis technikai ügyességet igénylő letörés következett –
amin többen elvéreztek – amit gondolkodás nélkül sikerült teljesíteni. Mi
mindent köszönhetek annak, hogy még félálomban voltam. Ezt követően jött egy
kellemes lejtmenet, megfelelő mennyiségű természetes akadállyal fűszerezve. Már
kezdtem örülni végre, de a kanyar után már nem az élvezet várt rám… A
vonalvezetés csúnyán az ég felé vezetett. Hosszú és kegyetlen emelkedő, ami a
sár miatt még rosszabb volt. Hihetetlen nehezen ment, és ugyan segített a
rugózás ami szépen működött, még így is szétrázta a vesémet az a rengeteg gyökér
és szikla, amit tuti hogy tavaly óta hordtak ide. Hamarosan elértem a havas
részére a pályának, de szerencsére csak a szalagon kívül volt jelen. Nem sok
volt vissza a körből, de hogy ne legyen egyszerű továbbra sem, sikerült még pár
lendület nélküli sziklamászást bele kombinálni a nyomvonalba. A letörés, ami
eddig mindig bajt okozott, most a szokottnál sokkal könnyebben ment, szinte
észre sem vettem. Egy kis rövid hurkon kellett átmenni az erdőn kívül, onnan
egy árkon keresztül vissza a fák közé. Végre egy szép nagy lejtő, aminek az
alján a murvás utat keresztezve szépet lehetett ugrani. Egy sodrós kanyar után
ismét emelkedő, innen viszont már a versenyközpontba jutottam. Itt még jól
megkeverték egy szikla körül a nyomvezetést… Nem is értem hogyan lehet teljesen
használhatatlan ívű kanyarokat kijelölni. A célegyeneshez egy meredek lejtmenet
vezetett, 90°-os jobbossal az aljában. Ha új körre akartam menni, akkor jobbra
fel a dombon megint (csak tudnám hogy akkor minek kellett lejönni???), és
becsatlakoztam a rajt utáni részbe, amit átrajzoltam tavalyhoz képest, tehát
mindenképpen hasznos volt a bejárás, mert simán a múlt évi nyomon akartam
menni.
 |
| Hó az kell április legvégén |
Sikerült ezt a teljes kört fejkamerával rögzíteni, amit ha
nagyon szeretnél, és kommentben közlöd, akkor fel is töltöm…
 |
| A letörés ami annyi bajt okozott már |
A nap szépen elment, és kivételesen nem szakadt le az ég…
Talán jó döntésnek bizonyult ősz helyett most rendezni a versenyt. Kivártam a
rajtot, és gondoltam hogy milyen jó lesz majd végig filmezni a futamot. A
főbíró ki akart venni a sorból, mert nem engedélyezett a fejkamera a verseny
közben. Mivaaaan??? Kötekszel? Aztán mikor mondta hogy ha nem veszem le, akkor
szankciókat fog alkalmazni, akkor közöltem vele, hogy ha ez a legnagyobb
szívfájdalma, akkor inkább hazamegyek, legalább nem kenem össze magamat… Na
erre megenyhült kicsit és szépen megkért… Hihetetlen, hogy tudnak normálisan is
beszélni az emberrel.
 |
| Felhergelve, teljes koncentrációval |
Ez a kis közjáték kiváló volt arra, hogy a pulzusomat felnyomja
a rajt előtt. Egyszerre rajtolt 3 kategória, aminek köszönhetően a 3. sorból
kellett nekivágnom a távnak.
 |
| Sietnek valahova? |
12:35-kor eldörrent a rajtpisztoly, a fejemben megszólalt a
FIIIREEEEEEE!!!!!!!!!!!!! és már ki is használtam a legkisebb rést és sikerült
pár méter megtétele után az élre állnom. Akárcsak Varbergben, itt is enyém lett
a rajt. Persze megint megleptem vele mindenkit, még magamat is, de ígéretemhez
híven, amíg bírom, addig 110%-on nyomom neki. Túl sokáig nem tartott a
tündöklés, de egy kiszorításból adódó mászás után is még első voltam a
kategóriámban. Senki nem tud megállítani… Gondoltam én. Ha megszemélyesítem a
fáradságot, akkor mégis van valamik. Nem állt be a lábam, csak egyszerűen a
nagy lejtőt követő füves, meredek dombon elfogyott a szufla, kihúzták a dugót a
combomból. A domb tetején nem sikerült újra fordulatba hozni a lábamat, és
elkezdtek szépen elmenni mellettem. Mire felértünk a sípálya tetejére, már
teljesen meg voltam halva, de a nézők bíztatására reagálnom kellett és azt a látszatot
kelteni, hogy nincs semmi baj…
 |
| Első kör végén |
Baj nem is volt, csak éreztem, hogy az a táv, ami 1 km
felett van, az már nem nekem való. Persze semmi baj, a pályát ismerem, így csak
1 alkalommal követtem el hibát egy technikás lejtőn, utána megtanultam hogy itt
a „balra tarts” van érvényben. Az eleje nagyon elment, de még 2 kör vissza
volt. A másodikról jobb nem is beszélni, az a tipikusan éljem túl című
fejezetben szerepelt. Az utolsó körre viszont megfordult valami… Sikeresen
kapcsoltam, felpörögtek a csülkeim és elkezdtem nagy késsel faragni a
hátrányomat. A dombokon tudtam hozni megint, illetve a lejtőket sikerült
tempósan venni, nem is beszélve a technikás részeken való szárnyalásomról. A
célban meg is jegyezték, hogy menekülőre kellett fogniuk, és bizony már nem
volt honnan előszedni tartalékokat.
 |
| Kék-pink az új divat |
Ez az a sport, ahol nincs HA… Vagy ott vagy és a maximumot
adod, vagy ott vagy de minek… Én a
maximumot adtam, de mégis, HA… egy picit előbb rájövök arra hogy verseny van és
begyújtom a rakétákat, akkor meglehettek volna… HA nem adom fel fejben az első
km után… HA edzettem volna télen… HA nem lettem volna olyan mély gödörbe és
Huskvarnába érve a versenyen járt volna az agyam, nem pedig más miatt kesergek…
 |
| A felszabadulás pillanata |
Számokban így nézett ki a mai futam: 15 km, 53:24-es idővel,
44,7 km/óra max sebesség, 194-es max pulzus és 182 szívverés átlagban
percenként és 407 méter szint. 8. helyen zártam, 3 mp-el lemaradva a
hetediktől.
 |
| Ha én nem is, a Brighthelmet végig villogott |
Mindegy… Így alakult, a verseny szlogenje tipikusan az
lehetne, hogy Köszönöm, nem vagyok éhes, de ha akarnék, akkor enyém lenne
minden és keresztben nyelnélek le titeket, rágás nélkül.
 |
| Fáradtan bár de törve nem... |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése