Ränneslättstouren 2012

Hol is kezdjem történetem...

Korán kezdődött a nap...

Miután az idei nyár első szabadságán túl voltam, ami minden eddiginél kellemesebbre sikerült - még ha csak pár napról is beszélünk - június 25-én másodmagammal elindultunk Miskolc városából Észak-Európa egyik gyönyörű kis üdülő városának irányába.

...ez a repülő...

...ez meg a vonat...

 Utaztunk busszal, vonattal, repülővel, majd már a Skandináv-félszigeten ismételten vonattal.

A kellemes 40 °C-ból megérkeztünk a svéd nyárba, ahol landolás közben még hódara is potyogott a felhőkből, de Varbergben sem volt melegebb 12°C-nál.

Egészséges táplálkozás, maximális kalória

A verseny, ami az év 2. maratonja volt a versenynaptáramban, Eksjö-ben került megrendezésre. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján idén is egy nappal a futam előtt utaztunk a helyszínre, és a szokásos szállásunkat foglaltuk el. A különbség csak annyi volt, hogy a megszokottakhoz képest, sokkal kevesebben töltöttük az éjszakát Nannelundban....

Indulás teljes tér kihasználással

Az alvást viszont még megelőzte egy meghatározó élményt jelentő kirándulás, amiről Kármennek fogalma sem volt, a háta mögött szerveztem össze az utazás részleteit Ulf és Robert társaságában.

A meglepetés helyszíne

Kicsit késve indultunk, mivel Robert gyengélkedett és kisebb rábeszélés után tudtuk csak elcsalni magunkkal. Lényeg, hogy fél 5-re meg is érkeztünk Elinge-be, ahol egy szarvasparkot látogattunk meg. Ez hatalmas élményt jelentett, főleg, hogy májusban születtek borjak, nem kevesebb, mint 5.

Kármen és Robert etetik az új háziállatokat

Fél 7-ig el is tébláboltunk a park területén, etettünk, simogattunk és fényképeztünk mindent, ami mozgott.

A 7 éves nyugalom

A jávorszarvas egy iszonyú lusta jószág, nagyon hosszú lábakkal és olyan testalkattal, ami már-már mosolyogni való. A hosszú lábakon egy élére állított test van, nagy, hosszú fejjel, ami óriási puha ajkakban fejeződik be.

Az a nagy "tunya orra"

A 2, májusi csemete

Sajnos a fiúk plüss agancsát nem tudtuk megsimogatni, de talán majd legközelebb. Aki teheti, ne hagyja ki, és menjen el "jávorszarvas simogatóba". :)

Innen a kötelező protokollt folytattuk, miszerint meg kellett állni a MAX-ban, ahol egy kiadós menü elfogyasztása után a 7 dl-es epres Luxus shake-et toltuk le már útközben.

ÉHES vagyoooook :)

Fél 9 környékén értünk a szállásunkra, miután előhalásztuk az eksjöi kórház sűrgősségi osztályáról a kulcsokat.

Jajj de fíínom :)

A fiúk egymást boldogították, mi pedig Kármennel megkaptuk a másik szobát, amit kis átrendezéssel a saját igényeinknek megfelelőre alakítottunk át. Fél 11-kor lettek készen a srácok a vacsorával, amiből egy jó adagot sikerült még elpusztítani feltöltődés gyanánt.

Reggel az ébredés nem volt zökkenőmentes, de semmi gond, ez megszokott állapot nálam.

Reggeli, hú de jó volt

Tehát reggeli, aztán bepakolás az autóba, mert nehogy már egy bicikliversenyre biciklivel menjünk, amikor a versenyközpont a szállástól 1 km-re van.

Csapatsátrat viszont le kellett rakni, így be kellett hajtanom a területre, amit megint az a kis kobold próbált megakadályozni, mint aki tavaly is. Még be is szólt, hogy:

                                 "EMLÉKSZEM ÁM RÁD".

Látszik, hogy nagy kedvvel indultam?

Csak hogy meglegyen a napi adrenalin... Letettük a sátrat, aztán kiálltam a parkolóba. Drága segítőm tüsténtkedett a biciklik kipakolásában, és mindenkinek a cuccait elvittük a gyűjtő ponthoz. Lassan közeledett a rajt ideje.

10:45 körül betettem a biciklit a 2. karámba,  majd átadtam a fényképezőt drága barátnőm kezébe, megkaptam a búcsúpuszit, és izgatottan vártam a rajtot. Féltem a távtól, mivel ennyit idén még nem tekertem egyhuzamban a térdem miatt.

11:00-kor elrajtoltunk.

Balszélen látszik a pink kesztyű, amiben én vagyok...

Esőt ígértek, állítólag a környéken felhőszakadás volt. A rajtnál még a Nap is kisütött, de nem tartott túl sokáig az örömöm. Már az elején sem volt túl fényes a pozícióm, a klubból csak másodiknak jöttem el, és meglehetősen gyorsan fogyott el az erőm. Úgy tűnik, hogy nagyon ráálltam a XCO távokra. A legjobban az keserített el, hogy ahol élvezni lehetett volna a biciklizést, ott azok, akik a dózerúton megelőztek és húzták a vonatot, azok bent az erdőben leszálltak, tolták és fenntartották az egész sort. Többször kényszerültem emiatt a fél méteres aljnövényzetben való előzésre. A smålandi táj idén sem hazuttolta meg magát, nagy szintkülönbségektől nem kellett félni, de végig megvolt a hullámvasút, a pálya teljes 78 km-es hosszában. Szerintem direkt leborítottak még néhány teherautónyi fej nagyságú követ, csak hogy nehezítség a haladást. Iszonyatos mennyiségű, különböző méretű és formájú kő volt a pályán.

Kezdtem megnyugodni és nem felvenni, hogy a klubtársaim csak úgy száguldanak el mellettem. Ekkor elkezdett esni az eső.

Az első energiadepóba már úgy érkeztünk, mint azon a bizonyos 2008-as versenyen, amikor az épületek sziluettjét lehetett csak látni, mert a fókuszban a függőleges vonalak álltak, amiket az eső kreált. Többen a pálya széléről szurkoltak és mondták, hogy mennyivel vannak előttem a varbergiek, de valahogy semmire nem tudtam gondolni, csak arra, hogy mikor lesz már végre vége, hogy mehessek a forró zuhany alá. Talán nem a legszerencsésebb gondolatok, de fáztam, párásodott a szemüvegem, ha levettem akkor telement a szemem mindennel, semmi sem volt jó.

Miért pont ez járt a fejemben?

1 órán keresztül esett az eső, ezalatt teljesen feláztatta a pályát. Minden maratonnak megvannak a maga emlékezetes pontjai, így van ez ezen a pályán is. Mikor például a mező szélén, a letaposott kukoricában kell menni, vagy éppen a sídombot kell megmászni a síkság kellős közepén, 150 méteres szinntel, és mindkettő tengelyig érő sárban. Vagy említhetném azt a tarra vágott domboldalt, ahova mindig annyira megszorul a levegő, hogy meg lehet fulladni.

A várva várt víztorony

Az enduro pálya még mindig tetszett, de sajnos addigra megjött a térdfájásom. Szerencsémre ismerősök szerettek volna frissíteni még az utolsó depóban, de csak a majdnem üres kulacsomat dobtam ki nekik, hogy az XX-Force-ot be tudjam tenni a tárba. Azonban ez sem dobta fel eléggé a pulzusomat. Sajnos a hátsó koszorú és váltó már annyira tele volt sárral, hogy könnyű fokozatról már nem tudtam lefelé váltani, kézzel kellett lehúzni a váltót.

Utolsó támadás

 A legjobb pillanat az egész verseny alatt az utolsó km-ek letekerése volt, amikor már felbukkant a víztorony. Persze, hogy itt azt lássák, hogy minden rendben van, még bedobtam egy sprintet. 

Nem mintha sok értelme lett volna, de legalább az összetettben javítottam még a helyezésemen. 

Koszos? Áááá dehogy...

A rajtot követően 3:26:30 elteltével haladtam át a célvonalon. Volt ez ennél már jobb is, a klubból is talán akkor végeztem rosszabb helyen, mikor elkezdtem versenyezni.

...Halott? Igen :)

A teljes 78 km-es távot, 20,6 km/órás átlagsebességgel küzdöttem végig, 48,8 km/óra volt a legnagyobb elért sebesség, 194-es maxpulzus és 175-ös átlag volt a verseny során. 812 méteres szintet kellett leküzdeni. 2279 Kcal-t tettem a tűzre.

Majdnem látszik a rózsaszín

Verseny után már csak életet kellett lehellni belém, amit Kármen meg is tett. Innen is köszönet neki ezért. 

Sár okozta műszaki problémák voltak

Picinyemet megszabadítottam a sártengerben összeszedett iszappakolástól, majd utána összepakoltuk a holmikat, aztán mentünk a zuhany alá a szálláson. Így nem kellett a hideg vízben, a gruppen zuhanyzóban nyomorogni...

Nem is értem miért nem váltott

A következő nagy megmérettetés Magyarországon vár rám...

Mindenki biciklit akart mosni